Már megint a hiszti!

A hároméves kicsi egy ideje már fáradtan galoppozhatott anyukája mellett, amikor olyasvalami történt, amire nem számított, vagy amit nagyon nem szeretett volna. Mondjuk az édesanyja továbbsietett a kirakat előtt, és neki nem volt ideje megállni, hogy megnézze azt a gyönyörű kisvonatot. Talán pihenten sem tudta volna szépen megkérni az édesanyját, hogy álljanak meg egy percre, de valószínűleg könnyebben viselte volna a csalódást. Így viszont kirobbant belőle a tehetetlen düh, hogy vágyát nem tudta kifejezni, és főként nem sikerült elérnie, hogy figyelembe vegyék… Tehetetlenségében ordít, és a földre veti magát.

A kiskamasz, aki annyi visszásságot pontosan lát – másokban –, és ezeket metsző kritikával illeti, bizonyos pillanatokban mégis elveszíti a kontrollt hömpölygő érzései felett. Elég lehet egy élesebb hang, egy visszautasítás, és már kezdődik is az ajtócsapkodás – ahelyett, hogy azt mondaná: „Megbántottál.” Intenzíven él át örömöt és bánatot, de hiányzik még belőle a kiegyensúlyozó erő, a „lengéscsillapító”: az érettség és az önismeret, amelyek segítségével érzéseit legalább önmaga számára szavakba öntheti, s így megszelídítheti.

A hisztiző gyereknek nincsenek szavai arra, amit éppen átél. Segítsünk neki: lépjünk vissza egyet, abba a helyzetbe, amikor még nyugodt volt – itt van esélye visszatérni önmagához. Azután próbáljuk meg vele együtt megfogalmazni, amit átélhetett: „Nagyon csalódott voltál, hogy nem álltunk meg, igaz?” „Rosszulesett neked, amit az imént mondtam…” Ez segít neki megérteni érzéseit, és megtanulni, hogyan fogalmazhatja meg, fejezheti ki őket, hogy ne kelljen tehetetlenül hisztiznie.

Soha ne gondoljuk, hogy a hisztiző gyerek bennünket akar manipulálni! Manipuláció áldozataivá legfeljebb mi tehetjük magunkat, ha azt gondoljuk, annyira kínos a helyzet, hogy muszáj megcselekednünk, amit kér – ahelyett, hogy segítenénk neki megnyugodni, és megtanítanánk, hogyan viselheti el az időnként elkerülhetetlen csalódást.

a szerző pszichológus