Líceum a Gyimesekben – A megmaradás magasiskolája

Hogyan lesz egy erdélyi pap bácsiból iskolaalapító?

– Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha iskolaalapító leszek. Már csak azért sem, mivel minket, papokat kitiltottak az iskolából. Ám az ember sohasem tudhatja, hogy mikor kap ösztönzést valamire. Több mérföldkő is jelezte számomra, hogy az út az iskolához vezet. Amikor kispapok voltunk, Márton Áron püspök úr időnként fogadott bennünket. Emlékszem, miközben várakoztam az előszobájában, nézegettem a falon függő képeket, amelyek az elvett egyházi iskolákat ábrázolták. Már akkor azon gondolkoztam, milyen jó lenne az ifjúságot úgy nevelni, mint akkor. A kilencvenes évek elejétől már taníthattunk hittant az iskolában. Egy tanévzáró után két nyolcadikos gyereket találtam az osztályban. Ültek egymás mellett, és sírtak, mert tudták, családjaiknak nincs pénzük továbbtaníttatni őket. Szerettem volna segíteni ezeknek a gyermekeknek, de az alapkőletétel még váratott magára. A kilencvenes évek elején itt járt a debreceni KÉSZ csoportja. A pünkösdi búcsúra jöttek. Ők azt javasolták, építsünk ide egy zarándokházat. Pályáztam is az Illyés Közalapítványnál. Egy barátom segített kitölteni az űrlapokat, s az ő fejéből pattant ki először a gondolat, hogy nem zarándokház kell ide, hanem iskola. Ekkor megjelent a lelki szemeim előtt a püspök úr hajdani előszobája, láttam magam előtt a két nyolcadikos síró diákot, s összeállt a kép.

Hogy lett ebből a képből valóság?

– Húsz évvel ezelőtt januárban a Szentföldre zarándokoltam, és minden bazilikában az iskoláért imádkoztam. Még abban az évben szeptember 15-én névsort olvashattunk a templomban, és harminc diákkal megtelt egy osztály. Nagyon sokan támogattak bennünket. Az Illyés Közalapítvány, az Apáczai Közalapítvány, a debreceni KÉSZ, az első Orbán-kormány ideje alatt a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Miniszterelnöki Hivatal, s a most épülő tornaterem létrejöttéhez Kiss-Rigó László a szeged–csanádi megyés püspök is nagymértékben hozzájárult adományával. A kezdeti nehézségek után végül a román hatóságok sem gördítettek akadályt az utunkba. Hiszem, hogy Isten aranykönyvében ott van a nevük azoknak, akik segítettek. Sok jó magyar ember járult hozzá ahhoz, hogy az iskola kiteljesedjen. Voltak olyan adakozók is, akik gyermekek taníttatását vállalták.

Milyen volt az indulás?

– A tanítást a község klubtermében kezdtük meg, közben épült a ház. Mikor a pénz elfogyott, akkor megállt az építkezés. Aztán valahonnan megint került pénz, és folytattuk. Két évig jártak a gyerekek a község klubtermébe, a harmadik esztendő novemberében már költöztek át ide. A plébánia minden szobájában gyermekek aludtak. Én visszahúzódtam a legkisebb szobába, ott volt az irodám meg a hálószobám is. Nagyon családias volt. A gyerekek a plébánia konyhájában főzték a vacsorát. Igazi hőskor volt az.


Honnan szerzett tanárokat?

– A Gyimes völgyéből meg hívtam a különböző iskolák igazgatóit óraadónak. Most már saját tanáraink vannak. Tanított nálunk anyanyelvi német- és angoltanár is. A némettanárunk a Bonni Egyetemről érkezett egy felhívásra. Magyarul is szépen megtanult. A megyei újságból a tréfasarkot olvasta el legelőször, s a gyerekek segítettek neki megérteni a poént. Olyan jól megtanulta a nyelvet, hogy az egyik kolléganőnek meg is tudta mondani, hogy nem közömbös számára. Az esküvőjükön a diákok is énekeltek. Az angolt egy kedves, idős angol apáca néni tanította, abban az évben nagyot haladtak a gyermekek az angol nyelvben. A nevelőink az első diákcsapatból vannak. Ismerik az iskola szellemiségét.

Honnan valók a gyerekek?

– Eddig az ország öt megyéjéből érkezett hozzánk diák. Maros, Kovászna, Hargita, Bákó, Beszterce-Naszód megyékből. Az elemistákkal együtt négyszázon felüli a létszám, s van óvodánk is. A diákok közt van székely, gyimesi csángó, moldvai csángó. Ünnepek alkalmával minden gyermek felveszi a népviseletét. Olyan ez itt olyankor, mint a tarka rét. Ilyenkor egymásra csodálkoznak, de sokszor magukra is. Jó látni őket így. Hagyományokat is teremtettünk már. A ballagáskor, vagy ahogyan mi nevezzük, a kicsengetéskor például a végzős diákok népviseletben, lóháton vonulnak végig a falun. El lehet képzelni, micsoda látvány az.

Úgy bánik, úgy beszél velük és róluk, mint egy valóságos apa, nagypapa…

– A húsz esztendő alatt annyi örömöt kaptam a gyermekektől. S valóban értem a nagyapákat, nagymamákat, szülőket, hogy miért is örvendenek úgy az unokának, miért izgulnak, ha vizsgázik. Nagy öröm, amikor eljön egy régi kislány, és megmondja, hogy már szakorvos. Igyekszem őket megismerni személy szerint is. Már a második orvosunk jön ki az egyetemről, van gyógyszerészünk, színésznőnk is van, és három papunk, az egyikük Rómában végzett.

Sok magyarországi tanár megirigyelhetné ezt a barátságos légkört itt. Tapintható a fegyelem és a rend, de az a ritka fajta, amelynek a hátterében nem a félelem és a megfelelés, hanem a tisztelet és a szeretet áll. Mi ennek a titka?

– Én mindig megijedek, amikor valaki kiabálni kezd. Nem kiabálni kell, hanem leültetni azt a diákot, és elmagyarázni neki, hogy miért nem. Senkit sem szabad megalázni. Nagyon fontos a humor is. Egyszer az egyik órám nagyon komolyra sikerült, s a végén szóltak a gyermekek, hogy pap bácsi, ma elmaradt a tréfa. S akkor el kellett hogy mondjak nekik egy tréfás történetet, addig nem eresztettek.

Az iskolaigazgatói stafétabotját már átadta, most mi a feladata?

– Hét éve nem vagyok már iskolaigazgató, de a Szent Erzsébet Alapítvány elnökeként én kezelem az adományokat, az állami segítségeket. Tartok misét, hittanórát. S én vagyok a gyermekek lelkiatyja.

Részt vehettünk a diákok esti imáján. Eleven itt a lelki élet. Az ima és a mise nem kötelező nyűg, hanem valóban hitből fakad…

– Ezek a gyermekek örvendenek azért, hogy itt tanulhatnak. A diákjaink megtapasztalják, hogy csángónak, székelynek, sőt falusinak lenni nem szégyen. Ez itt, akárhogy is nézzük, egy falusi gimnázium. Nem egy gyermek mondta nekem, hogy nálunk szerzett önbecsülést. A lelki életre odafigyelünk, a napi imádságok mellett minden hétfőn reggel nyolc órakor szentmisével indul a hét, utána kezdődik a tanítás.

A diákok gyönyörűen énekelnek, s nem vonakodnak a régi, szép gregoriántól, a népdalzsoltároktól sem. Nem szeretnének inkább gitáros misét?

– A hagyományos énekeket énekeljük. Olyan sok szép énekünk van! A Kájoni-misét vettük példának. A gyermekek nem akarnak gitáros misét. Volt már rá példa, de ők maguk voltak azok, akik elnevették az egészet. Csángó népviseletben gitározni… érezték, hogy ez a két dolog nem illik össze.

Csodálatos és szép ennek a húsz esztendőnek a gyümölcse. Most épül a tornacsarnok, a tanmedence, az igazgatói székben méltó utóda ül. Mondható, hogy elégedett?

– Isten akarta ezt az iskolát, ezért is írattam a tetejére: „Hála és dicsőség Istennek.” Ugyanakkor nagy nyugalommal töltene el, ha tudnám, hogy a völgyben megtelepedne egy szerzetesrend, amely mint élő forrás jelen lehetne a falu, illetve az iskola életében is. Ezt jólesne látnom, bízzuk az Úrra.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..