Lépjünk be belső templomunkba!
Fotó: Merényi Zita

 

 

 „Kérjük az Urat, hogy erősítsen meg bennünket azon az úton, melyen járunk, vagy amelyen járni szeretnénk. A ma este annak a várakozásnak az ünnepe, amely végül találkozásba torkollik. Kérjük a hívő szív ajándékát!” – e szavakkal fordult a megjelent fiatalokhoz és szerzetesekhez Nagy Bálint SJ, az imaest szónoka.
A jezsuita szerzetes Jézus bemutatásának történetét (Lk 2,22–40) magyarázva elmondta: Simeon és Anna prófétanő is régen vártak arra, hogy találkozzanak az Úrral. Egész életüket a várakozás töltötte be, és most elérkezett a pillanat, amikor az beteljesedett. „A mi életünkben is vannak Simeonok és Annák, akik hűségesek voltak, akik szerettek, mellettünk álltak, és hittek abban, hogy rátalálunk arra, amit az Úr vár tőlünk; akik odavezettek bennünket az Úrhoz.”
Feltette a kérdést: Meg tudjuk-e fogalmazni, hogy mire vágyunk? Egyáltalán nem könnyű válaszolni erre. A szerzetes sokszor azt szeretné a legjobban, hogy egy kicsit békén hagyják, engedjék, hogy többet legyen együtt az Úrral. Más esetleg elsősorban azt fogalmazza meg, hogy mit vár el tőle a környezete. Saját legmélyebb vágyainkat azért nem tudjuk meghatározni, mert nem biztosítunk teret annak, hogy az megszólalhasson bennünk. Ez a tér ott van bennünk, egészen mélyen. Simeon várakozik, és a Lélek indíttatására elmegy a templomba. Nekünk is fel kell keresnünk belső templomunkat, ahol nemcsak önmagunk mélységeire lelhetünk, de meghallhatjuk azt is, amit az Úr vár tőlünk. Képesek vagyunk napokat, heteket eltölteni úgy, hogy nem lépjük át ennek a templomnak a küszöbét. Van, amikor imádkozva már egészen közel kerülünk ehhez a térhez, ám megszólal bennünk egy hang, amely azt súgja, nem is valóságos ez a belső templom. Az is lehet, hogy eljutunk ebbe a templomba, de csak magunkkal folytatunk dialógust, és nem engedjük szóhoz jutni az Urat. A szerzetesi élet kísértése, hogy tevékenységeinkben – mert kevesen vagyunk, s mindenhol nagy szükség van ránk – a figyelmünk elterelődik erről a térről.
Érdekes az is, hogy miután Simeon rátalált az Úrra, képes elengedni őt: „Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben.” Vajon mi elhisszük-e, hogy az Úr ma is, most is aktív? Elfogadjuk-e azt, hogy nem nekünk kell minden bajra orvosságot találni: az Egyházat megreformálni, hivatásokat gyűjteni? Figyelmünk gyakran nem az Úrra irányul, aki, mint az evangéliumban, gyermekként, szinte észrevétlenül van jelen, hanem arra, ami nincs. Mi nem arra kaptunk meghívást, hogy minden problémát megoldjunk, hanem arra, hogy az Úrral legyünk. Az a hivatásunk, hogy Isten akaratára figyeljünk. „Lépjünk be az Úr templomába, és higgyük el, hogy a megváltás nem a mi feladatunk!” – zárta szentbeszédét Nagy Bálint.
Ezután a szerzetesek megújították, megerősítették fogadalmukat, Istennek tett ígéreteiket, majd ennek jelképeként egy-egy mécsest helyeztek el az oltár előtt.
A tanúságtételek során Margit nővér, a Nyolc Boldogság Közösség tagja arról beszélt, hogy mindennap el kell tudnunk fogadni azt a boldogságot és azt az ajándékot, amelyet Isten ad nekünk. Két fiatal pedig a közösség erejéről, valamint Isten különleges, a lehetetlen helyzetekben is segíteni képes erejéről tett tanúbizonyságot. Az imaest dicsőítéssel és hálaadással zárult.