„Látom az arcokat a tömegben”

Fotó: Merényi Zita

 

– Pannonhalma és Taizé varázsa – ez a kettő egyszerre vonzott ide bennünket ma – mondja Andor. – Ki akartunk szakadni minden aktuálisból, zajosból, a világ zűrzavarából – teszi hozzá Anikó, a felesége. – Inspirációkat keresünk, ezért az imádságról és a zarándoklatról szóló fórumbeszélgetést választottuk délutánra. – Szeretnénk ugyanis megerősödni az imában, hiszen az a keresztény élet alapja – folytatja Andor. – Hiszünk abban, hogy felnőttkorban is lehet jó szokásokat kialakítani; igaz, mint olvastam, míg egy gyereknek ehhez elég három nap, addig a felnőttek csak akkor érnek el eredményt, ha huszonegy napon át kitartanak. De ez a mai nap számunkra talán már az első lehet a huszonegyből.
Több mint hétszázan érkeztünk. Noha ifjúsági találkozót hirdetett az apátság, a kép életkori szempontból színes. Sok az egészen fiatal, tizennégy–tizenhat év körüli gimis, akik tanáraikkal jöttek, de az egyetemista és a fiatal felnőtt korosztályból is rengeteg arcot látni, és nagy meglepetésemre jóval idősebbek is vannak szép számmal. Ami a fiatalokat illeti: a csoportvezetők panaszkodnak, hogy a témák és a kérdések túl nehezek, egy átlagos tini számára nem érthetők, ezért enyhíteniük kell rajtuk a jó beszélgetés érdekében. Így van ezzel a ferences Pió testvér is Szombathelyről. A csoportjában arról beszélgetnek, hogyan tudunk napról napra irgalmat gyakorolni, azaz megbocsátani.
S vajon mi a szegény, elesett, hajléktalan emberek iránti helyes hozzáállás? Arra jutnak, hogy az, ha emberszámba vesszük őket, és nem megyünk el mellettük szó nélkül. Ha néhány szót váltunk velük, azzal máris gyógyítunk.
Az az érettebb korúakból álló csoport, amelybe én kerülök, egészen színes. Egy evangélikus, két református lelkész és négy tanár a tagja; egyikük több mint harminc diákkal érkezett. Főként az irgalmasság társadalmi dimenzióiról, intézményes megjelenéséről beszélgetünk. Erre van ugyanis szükség ahhoz, hogy az elbizonytalanodásra hajlamos, nehezen tájékozódó egyén kapaszkodót találjon, amikor a menekültkérdéssel és hasonló, nemegyszer félelmet keltő eseményekkel szembesül. Nehéz kiigazodni – többen is így vélik, és különösen nehéz tanárként helytállni, amikor a tanítványok kérdéseire kell válaszolni. Egyikünk elmeséli: egy éve, amikor Pécsen a pályaudvaron leszállt a vonatról a gyerekeivel, körülbelül harminc menekült állt az egyik peronon, szalaggal elkerítve. Ő pedig reflexből minél gyorsabban elhozta onnan a gyerekeket, szinte nem is nézett arra, és nem kérdezte meg, kik azok az emberek, miért kell ott rostokolniuk. Erős bennünk az elzárkózásra való késztetés. – Látom az arcokat a tömegben – mondja egy másik csoporttag –, és éppen ez az, ami miatt biztos vagyok abban: nem fekete-fehér kérdésről van szó. – A menekültek tükröt tartanak elénk, időnként pedig görbe tükrei a kereszténységünknek. Ráébresztenek arra, hogy nem mindig tudjuk, miben is áll valójában a kereszténységünk – szól hozzá a lelkész András. – Arra lenne szükség, hogy politikától mentesen tudjunk közelíteni ehhez a jelenséghez, és a menekültekre ne idegenként, s főleg ne ellenségként tekintsünk – mondja a tanár Andrea. – Ők is emberek, és mi csak ezen az „embertől emberig” szinten viszonyulhatunk a témához. A tömegek kérdését nem mi fogjuk megoldani – teszi hozzá Melinda, a lelkész. – Kolozsvári lányként én együtt nevelkedtem a környékbeli roma gyerekekkel, így aztán tudom, mi a különbség aközött, hogy közel megyek a másikhoz, és megismerkedem vele, és aközött, hogy távolról ítélkezem. – Gondoljunk arra is, amikor mi vagyunk a másik oldalon, mi szorulunk irgalomra – figyelmeztet a csoportot vezető református lelkész, Katona Viktor. – Nehéz lehet az irgalom elfogadása is, amikor mi vagyunk azok, akik irgalomra szorulunk.
Menekültkérdés és ökumené a legközvetlenebbül összekapcsolódik, egyáltalán nem kell erőltetni a párhuzamot – jövök rá, amikor Viktorral ebéd közben beszélgetni kezdünk. – Taizé számomra az elcsendesedés lehetőségén túl leginkább a keresztény egységről, a befogadásról és egymás elfogadásáról szól – mondja. – Arról a nyitottságról, amelynek révén átléphetünk a felekezeti, nemzeti, nyelvi határokon, de úgy, hogy közben nemhogy csorbulna a saját azonosságunk, hanem még erősödik is. Taizé: a lehetőség arra, hogy kilépjek magamból a többiek felé, és megtanuljam jobban tisztelni a tőlem különböző hitű, származású, nyelvű, hagyományú embereket.
– A taizéi lelkiség számomra is valami hasonló – kapcsolódik Viktor gondolatához Dejcsics Konrád bencés szerzetes. – Abban áll, hogy megtanulom elfogadni a másik idegenségét. A találkozásunk, együttlétünk révén semmivé foszlik az idegenségünkből adódó félelem – Taizé ezt adja a különböző felekezetű embereknek, és most ezt adhatja nekünk a menekültekre vonatkozóan is. Amint egyetlen napot eltöltünk együtt, azonnal másképpen kezdünk gondolkodni egymásról. Ezért szerintem senki ne alkosson véleményt „a” menekültekről általában, amíg legalább egyet nem ismer meg közülük személyesen. – Együtt keressük Istent, akármilyen felekezethez tartozzunk is – kapcsolódik a témához Konrád rendtársa, Ákos. – Mások a hagyományaink, de kiegészítik egymást. Aha-élményt ad, hogy együtt vagyunk, beszélgetünk, együtt imádkozunk, eszünk. Ismerősökké válunk. Nincsenek köztünk többé falak, csupán a hagyományainkból fakadó különbségek. Krisztus ügyét tartjuk szem előtt. Csak az a fontos. Akik mégis félnek, azoktól mindig meg szoktam kérdezni, hogy mit féltenek valójában. Ha a különbségekre helyezik a hangsúlyt, mit használnak azzal? Mindig Gandhinak az a mondata jár a fejemben, amellyel az Indiába érkező keresztény hittérítőket figyelmeztette: „Ne hozzátok közénk a megosztottságotokat!” Krisztus ügyét csak együtt, egységre törekedve vihetjük előre.
– 2015 irgalmas szamaritánusa számomra az a józsefvárosi néni, aki a kiskutyájával mindennap kiment a Keleti pályaudvarhoz, hogy a menekültgyerekek játszhassanak vele – mondja a családjával tizenhat éve Taizében élő és dolgozó Hardi Ferenc, aki a menekültekről szóló beszélgetést vezeti ma. – Azért tette, hogy önfeledt pillanatokat szerezzen nekik. És ő is boldog volt, mert másokat boldoggá tett. A beszélgetésünk során olyan fiatalokat mutatok be, akik túlléptek a félelmeiken, és részt vettek a menekültek fogadásában. Hiszem, hogy csak a bátorság és a nyitottság nyomán születik remény, míg a bezárkózás és a falak növelik a félelmet. A Bibliában minden napra találhatunk magunknak egy-egy „ne félj” idézetet. Taizé és Pannonhalma hagyományához mindig hozzátartozott a bátorság, a menekültek befogadására való nyitottság.
A tornacsarnokban félhomály (odakint tűz a nap), gyertyák, a falon nagy kép a Jézust egy fügefáról figyelő Zakeusról, és a pillanatról, amikor Jézus észreveszi, megszólítja, és azt mondja neki: ma nálad fogok megszállni. A taizéi testvérekkel együtt Veres András győri megyés püspök is megérkezik közénk. Mindenütt „Csend” feliratú táblákkal álló rendezők, és mint itt-ott hallom, sokan és sokszor figyelmeztetik egymást a nap folyamán, hogy a csend valóban zavartalan legyen. Nehéz átállni erre a működésmódra. Az elmélyülés célja az, hogy „a te békéd ragyogjon közöttünk”, hangzik el az egyik ének könyörgésében. Nem sokkal később pedig azért imádkozunk, „hogy egyházad a vendégszeretet helye legyen”, és hogy „a népek vezetői a szabadság és az igazság megvalósítására törekedjenek”. A nap legnagyobb nevetése a Várszegi Asztrik rövid beszédében elhangzó hasonlat nyomán támad. Amikor az egyik volt diákjánál járt – meséli –, a család legkisebb tagja, egy kisfiú épp az ujját szopta. Megkérdezte tőle: „Ízlik?” Mire a gyerek felé nyújtotta az ujját, és így válaszolt: „Kóstold meg!” Ilyen, élményszerű kóstoló lehet ez a mai nap Taizéből, ha beleadod magad – véli a főapát. – Újítsa és fiatalítsa meg a lelkünket, indítson békére, kiengesztelődésre, szolidaritásra, testvéri szeretetre. Adjon nektek Isten készséges, nyílt szívet!
Beszéde elején Alois testvér Pannonhalma és Taizé régóta tartó szoros kapcsolatáról, együttműködéséről szól, és az irgalmasság nagy szentje, Szent Márton szellemében az irgalmasság bátorságára igyekszik biztatni hallgatóságát, öt javaslatban. Az első az, hogy bízzuk magunkat Istenre, aki maga az irgalom, és helyezkedjünk szembe az őt szigorú bíróként ábrázoló szemlélettel. Isten úgy szeret téged, ahogyan vagy, és az a reményünk, hogy minden ember életében az ő irgalmasságáé lesz az utolsó szó. Az ő irgalmát tükrözhetjük vissza, ha megbocsátók vagyunk, ez (hogy legyünk azok) a második javaslat. Néha – ha túl nagy a seb – egyáltalán nem könnyű így tennünk, de mindig törekednünk kell rá, a „hetvenszer hétszer” evangéliumi szellemében. A harmadik javaslat az, hogy menjünk közelebb drámai emberi helyzetekhez, és éljük át őket: maga Jézus az, aki embertársunkban a segítségünket várja. A negyedik javaslat az irgalmasság társadalmi dimenzióira hívja fel a figyelmet a menekültkérdés kapcsán, és több igazságosságot tartana kívánatosnak a nemzetközi kapcsolatokban. Az Európai Unió is a testvériség és a kiengesztelődés szellemében jött létre annak idején – hangsúlyozza Alois testvér, és a szolidaritás, az egyetemes testvériség érdekében való fáradozásra szólít fel. Az ötödik javaslat a Föld iránti irgalomra vonatkozik: a természeti kincsek védelmére, és arra, hogy a magunk egyéni életstílusát is hajlandóak legyünk a józan mértéktartás szellemében alakítani.
– Olyan, életből vett problémákat vitattunk meg, amelyek a kirekesztésre való erős hajlamunkról tanúskodnak – mondja Románné Bolba Márta evangélikus lelkész, a társadalmi igazságosságról szóló beszélgetés vezetője. – Például megbeszéltük azt az esetet, amikor egy tanár azzal dicsekedett, hogy az iskolájába egyetlen roma tanuló sem jár. Rémesen gyakoriak a hasonló példák, ami azt jelzi, hogy sokkal irgalmasabbnak kellene lennünk. Fontos, hogy küzdjünk a strukturális, társadalmi szintű változásokért, de legalább ennyire lényeges az is, hogy egyéni szinten se feledkezzünk meg a jótékonyságról. A beszélgetés során arra jutottunk, hogy az lenne a legjobb, ha minden keresztény ember törekedne valamilyen konkrét, rendszeres segítőtevékenységre. Hogy a hétköznapjaiban is jelen legyen az irgalom erénye.
A legmeghatóbb élmény a Fiatalnak és romának lenni a mai Magyarországon csoportban vár rám. Hosszan hallgatom a romákról szóló hosszabb-rövidebb hozzászólásokat, és valami mindvégig zavar, de sokáig nem tudom megfogalmazni, mi lehet az. Csak a végén jövök rá, amikor az első sorokban ülő roma fiatalok „kikövetelik”, hogy a cigány himnuszt énekelve és felállva zárjuk az alkalmat. Csak most lehetnek igazán önmaguk, ébredek rá. Mindeddig azt kellett hallgatniuk, hogy mit gondolnak róluk, hogyan oldanák meg a problémáikat mások. Másfél órán át mintha tudományos, elvont tárgyként kezelték volna az életüket. Pedig itt élnek velünk, itt élünk együtt, és élhetnénk testvérként. Befogadhatnánk egymást. Ez Taizé és Pannonhalma üzenete.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .