Kultúra

Ma­gyar do­ku­men­tum­film

Az 1898-ban szü­le­tett gróf, a Nem­ze­ti Mú­ze­um ala­pí­tó­já­nak ük­uno­ká­ja és a „leg­na­gyobb ma­gyar” test­vér­ének déd­uno­ká­ja, Szé­che­nyi Zsig­mond élet­cél­já­nak a ter­mé­szet, az ál­lat­vi­lág ta­nul­má­nyo­zá­sát te­kin­tet­te. 1927-től fő­leg Af­ri­ká­ban va­dá­szott és vált író­vá, a va­dá­sza­ti szak­iro­da­lom is­me­rő­jé­vé. 1951-ben ki­te­le­pí­tet­ték, ne­héz kö­rül­mé­nyek kö­zött élt. Mi­vel egy­ko­ri kő­rös­he­gyi bir­to­kán dol­go­zott Ká­dár Já­nos any­ja, aki em­ber­sé­ges gaz­da­ként em­lé­ke­zett rá, éle­te utol­só éve­i­ben, 1960-ban és 1964-ben is­mét részt ve­he­tett egy-egy af­ri­kai va­dász­ex­pe­dí­ci­ón. Ami­kor 1967-ben be­kö­vet­ke­zett ha­lá­la előtt, már sú­lyos be­te­gen, fo­tel­ben ül­ve vár­ta az ál­doz­ta­tó pa­pot, ra­gasz­ko­dott hoz­zá, hogy nyak­ken­dőt kös­sön, mond­ván: a leg­főbb Úr fo­ga­dá­sá­ra ké­szül.

Hongkongi—kínai—francia film (2007)

Ré­gi ta­pasz­ta­la­tunk, hogy a tá­vol­ság vi­szony­la­gos. Oly­kor kép­ze­le­tünk ál­tal egy hely­ben ül­ve is az egész vi­lá­got be­jár­juk, s van bi­zony úgy is, hogy hi­á­ba in­du­lunk vá­rost, or­szá­got, ne­tán egy egész kon­ti­nenst át­sze­lő tú­rá­ra, lel­ki ter­he­in­ket nem hagy­hat­juk ma­gunk mö­gött. Elizabeth (Norah Jo­nes) sze­rel­mi csa­ló­dá­sá­ra gyógy­írt ke­res­ve va­la­hol New York­ban áfo­nyás pi­tét ka­na­laz­gat, s be­szél­ge­tés­be ele­gye­dik Je­re­my­vel, a ká­vé­zó tu­laj­do­no­sá­val (Jude Law). A kü­lö­nös éj­sza­ka el­múl­tá­val Lizzie út­nak in­dul, ma­ga sem tud­ja, ho­vá. Wong Kar-Wai el­ső ame­ri­kai ren­de­zé­se rá­han­go­ló­dást igény­lő han­gu­lat­film, mely­ben ta­lán ki­csit sok a cu­kor­má­zas élet­böl­cses­ség és ke­vés a tör­té­net, ám szép me­lan­kó­li­á­ba cso­ma­gol­va tár­ja elénk a min­den em­be­ri kap­cso­lat mé­lyén mar­do­só ké­telyt: sze­ret-e iga­zán a má­sik?

An­gol—ame­ri­kai há­bo­rús film (1969)

A leg­kü­lön­fé­lébb mű­faj­ok­ban tün­dök­lő kül­föl­di film­csil­lag­ok — na­gyon he­lye­sen — ak­kor ér­zik tel­jes­nek a pá­lyá­ju­kat, ha leg­alább egy há­bo­rús mo­zi­ban is ki­pró­bál­ják ma­gu­kat. Charles Bron­son­tól Nick Noltén át Charlie Sheenig so­kan a lö­vész­árok­ba fe­küd­tek egyen­ru­há­san, még John Travolta és Kojak, az­az Telly Savalas is. Az 1930-ban szü­le­tett ame­ri­kai le­gen­da, Clint Eastwood né­hány spagettiwestern és egy kri­mi után vál­lal­ko­zott egy má­so­dik vi­lág­há­bo­rús fő­sze­rep­re, a szin­tén nagy­sze­rű Richard Burton ol­da­lán. Egy ame­ri­kai had­na­gyot ala­kít, akit 1944-ben, a nor­man­di­ai part­ra­szál­lás kü­szö­bén ma­rok­nyi csa­pa­tá­val le­dob­nak a Ba­jor-Al­pok­ban. Fon­tos kül­de­tés­ben jár­nak: be kell jut­ni­uk egy gon­do­san őr­zött ná­ci erőd­be, hogy ki­sza­ba­dít­sa­nak egy ka­to­nai tit­kok bir­to­ká­ban lé­vő sze­mélyt…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Moh­ácsi bu­só­já­rás, kun­sá­gi bir­ka­pör­költ, me­ző­tú­ri fa­ze­kas­ság, ma­gyar soly­má­szat és táncházmozgalom. Kö­zös ben­nük, hogy mind­egyi­kük fel­vé­telt nyert a ma­gyar szel­le­mi kul­tu­rá­lis örök­ség­vé­de­lem jegy­zé­ké­be. A táncházmódszer kü­lön­le­ges­sé­ge az is, hogy 2011-ben fel­vet­te nyil­ván­tar­tá­sá­ba az UNESCO. Mél­tó el­is­me­ré­se ez an­nak a negy­ven­éves mun­ká­nak, ame­lyet ez a moz­ga­lom vé­gez, és ame­lyet a Föl­szál­lott a pá­va cí­mű nép­ze­nei és néptáncvetélkedő szer­ve­zői is igye­kez­tek meg­ün­ne­pel­ni. Nem min­dig nyí­lik al­kal­munk ar­ra, hogy sze­mé­lye­sen el­lá­to­gas­sunk egy tánc­ház­ba, és ott is­mer­ked­jünk a ha­gyo­má­nya­ink­kal. Az is nagy él­mény le­het, ha csak a kép­er­nyőn ke­resz­tül kö­vet­jük a moz­du­la­to­kat, hall­gat­juk a ze­nét, és kap­cso­ló­dunk a fo­nó vi­lá­gá­hoz.

Ma­gyar té­vé­film (1970)

Ez a film egy rop­pant mo­dern­nek ha­tó konf­lik­tust mu­tat be nő és fér­fi kö­zött. Az alap­hely­zet kis­sé vic­ces­nek tű­nik: az 1960-as évek Ma­gyar­or­szá­gá­nak benzinkutasnője (Ga­lam­bos Er­zsi) mel­lett ku­ta­tó fér­je (Somogyvári Ru­dolf) ki­sebb­ren­dű­nek ér­zi ma­gát, mi­vel ke­ve­seb­bet ke­res. Vall­juk be, ez an­nak ide­jén ke­vés­sé le­he­tett ti­pi­kus csa­lá­di hely­zet. De jel­zett egy na­gyon fon­tos vál­to­zást, amely má­ra tel­je­se­dett ki. A nők tö­me­ges mun­ká­ba ál­lá­sa az ‘50-es évek­től alap­ve­tő­en meg­vál­toz­tat­ta nők és fér­fi­ak vi­szo­nyát: az asz­­szo­nyok ko­ráb­bi, meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len anya­gi füg­gé­sé­nek vé­ge lett. Bár a vál­to­zás lel­ki fel­dol­go­zá­sa nem min­dig könnyű, az, hogy a nők meg­érez­ték az ere­jü­ket, és hogy a há­zas­sá­gok „de­mok­ra­ti­ku­sab­bá” vál­tak, ör­ven­de­tes vál­to­zás. Part­ne­rek va­gyunk, part­ner­ség­re ítél­tet­tünk.

Fran­cia kon­cert­film

Ha azt a szót hall­juk: Ku­ba, leg­töb­bünk­nek egy il­la­tos szi­var jut eszé­be, to­váb­bá az el­ag­gott kom­mu­nis­ta dik­tá­tor, Fidel Castro. (Ol­csó po­én len­ne azt ír­ni, hogy ő pe­dig a vén szi­var…) Ha vi­szont azt a ki­fe­je­zést hall­juk, hogy ku­bai ze­nész, a nagy si­ke­rű mo­zi­film­nek kö­szön­he­tő­em azon­nal a Buena Vista Social Club­ra gon­do­lunk. Wim Wenders 1996-ban ké­szült al­ko­tá­sa az 1950-es évek­ben mű­kö­dött hí­res ha­van­nai szó­ra­ko­zó­hely­nek és ki­vá­ló ze­né­sze­i­nek ál­lít em­lé­ket. Ez­út­tal nem a le­gen­dás öre­gek, ha­nem az if­jú kor­osz­tály egyik kép­vi­se­lő­jé­vel ta­lál­koz­ha­tunk. A jazz-zon­go­ris­ta Roberto Fonseca 1975-ben szü­le­tett a ku­bai fő­vá­ros­ban — édes­ap­ja do­bos volt, édes­any­ja pe­dig éne­kes­nő. Ezt a kon­cert­jét a Fran­cia­or­szág dél­nyu­ga­ti csücs­ké­ben ta­lál­ha­tó Marciac ran­gos fesz­ti­vál­ján rög­zí­tet­ték.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (2004)

Ter­mé­sze­te­sen mi nem Joulupukkinak ne­vez­zük őt, akit gyer­mek­ko­runk óta vár­va vá­runk de­cem­ber ha­to­di­kán. Nem Lapp­föld­ről ér­ke­zik, és nin­cse­nek rén­szar­va­sai.  Im­már húsz éve új­ra Mi­ku­lás­nak ne­vez­het­jük a Tél­apó he­lyett. A jó­té­kony myrai Mik­lós püs­pök alak­ja azon­ban az el­múlt szá­za­dok­ban sok­szor és sok­fé­le­kép­pen ala­kult, ke­ve­re­dett más né­pek kul­tú­rá­já­val, val­lá­si gya­kor­la­tá­val, aján­dé­ko­zá­si vá­gyá­val. A mű­sor an­nak jár utá­na, hogy Finn­or­szág­ban ho­gyan ala­kult az ün­nep­vá­rás és az ün­nep­lés az el­múlt év­szá­zad­ok­ban, men­­nyi­re tér el a ma­gyar ha­gyo­má­nyok­tól, s hogy az em­be­ri­ség egyik leg­szebb ün­ne­pe men­­nyi­re vált üz­le­ti vál­lal­ko­zás­sá.

Ma­gyar port­ré­film (2012)

A mo­dern és a kor­társ mű­vé­szet köz­ti kü­lönb­sé­get ke­ve­sen is­me­rik: míg a mo­dern mű­vé­szet in­kább va­la­mi­fé­le stí­lus­ból, tech­ni­ká­ból le­ve­zet­he­tő fo­ga­lom, ad­dig a kor­társ mű­vészt a té­ma­vá­lasz­tás „te­szi töb­bé” mo­dern tár­sa­i­nál. A kor­társ mű ko­rá­nak tár­sa­dal­mi prob­lé­má­it mu­tat­ja be — a kor­társ mű­vész ha­lá­la után is kor­társ ma­rad­hat… Ám van egy har­ma­dik irány is: a kon­zer­va­tív mű­vé­szé, aki ke­rü­li a mo­dern­sé­get, mert arany­ko­rát a múlt­ban le­li. Mai éle­tünk­ben mind­há­rom fo­ga­lom­ra ta­lá­lunk pél­dát: mo­dern le­het egy videoinstalláció, kor­társ a Ludwigból is­mert Société Réaliste, kon­zer­va­tív pe­dig Makovecz Im­re élet­mű­ve. Fe­ke­te György­höz ha­son­ló­an ő is több volt mint épí­tész: po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa tet­te köz­is­mert­té. Makovecz mű­vét, a Ma­gyar Mű­vé­sze­ti Aka­dé­mi­át Fe­ke­te György él­te­ti to­vább.