Kultúra

Sárik Péter a jazz könnyűségéről és komolyságáról

Mára áttekinthetetlen zenei birodalom évszázadosnál is hosszabb múlttal. Különös konstelláció: Fekete-Afrika lelke az Egyesült Államokban. Forrásvidéke New Orleans. Alakul, formálódik, terjed, olvasztótégelyében elegyedik a népdal, a spirituálé, a ragtime, a blues, hogy aztán megszülethessen az egyik legmeghatározhatatlanabb, mégis karakteres zenei műfaj: a jazz. Otthonos és idegen, sokaké és keveseké, könnyű és nehéz, érthető és túlzottan „elvonatkoztatott”… Szabadság és megkötöttség. A jazz inspiráló, magyarázhatatlan ellentmondásaira kerestük a választ Sárik Péter jazz-zongoristával.

– Rendkívül népszerű műfaj, mégis kevesen tudják, mi is valójában. A Zeneakadémián a szociológiájából írtam a diplomamunkám, amelyben azzal foglalkoztam, mit jelent az emberek számára a jazz fogalma. Rá kellett jönnöm, hogy itthon kissé torz és szűk fogalomrendszer övezi. Egy „civilnek” felvetve valószínűleg füstös helyek jutnak róla eszébe; aki már egy kicsit többet tud, annak furcsán fintorgó, improvizáló előadók. Ma divatból illik azt mondani, hogy szeretik és ismerik a jazzt, ám úgy tapasztaltam, az átlagember egy kicsit tart tőle. Erről azonban mi, jazz-zenészek tehetünk, mert ugyanúgy, ahogy a kortárs klasszikus zene elszakadt az emberektől, a jazzzenészek nagy része sem törekedett arra, hogy közelebb vigye a műfajt. Elefántcsonttoronyból szemlélték a közönséget. Mint számosan a modern művészet képviselői közül, úgy gondolták: nem is baj, ha kevesen értik, mert az társadalmi szinten még egy kicsit emeli is a státuszát.

Szecessziós plakátok a Régi Műcsarnokban

Mennyi szépség, kecses mozdulat, ízléses vonalvezetés jellemzi a szecesszió korában készült plakátokat! Igazán szemet gyönyörködtető elfoglaltság megnézni a Magyar Képzőművészeti Egyetem Művészeti Gyűjteményéből rendezett, nyolcvan eredeti litográfiai nyomatból álló tárlatot.

A Régi Műcsarnok feketébe burkolózó neoreneszánsz homlokzatát még a hosszú idő alatt rárakódott szennyeződések sem tudják eltakarni. Az épületbe lépve azonnal megcsapja a látogatót a múlt századokat idéző lépcsőház sajátos, kissé ódon hangulata. A sejtelmes világítás, a mára megkopott freskókkal díszített falak, a vén oszlopok, a folyosón kiállított szobrok csak még jobban felkeltik az ember érdeklődését.

Babits-album a Misztrál együttestől

Egy verset erős kötelék fűz össze a dallamával. A szöveg és a zene egymáshoz tartozása az egészen kicsi gyerekek számára még egyértelmű. Hiszen ők, ha szavalnak, inkább énekelnek, gyakorta még ringanak is a vershez. Ösztönösen érzik: szó, ritmus, dallam (no és a tánc) édestestvérek. Persze a jó vers természetesen dallam nélkül is érvényes. Nem szükséges minden költő mögé lantost állítani. Mégis, amikor egy poémából ének születik, mintha megkettőződne az ereje, mintha könnyebben találna utat a szívhez is. Igaz, nem mindegy, ki és miképp nyúl ahhoz a finom vagy éppen lángoló anyaghoz, amit egy vers jelent.

Adventi találkozás Döbrentey Ildikóval

Uram, itt, a Te házadban, a Te szeretetedben / hétről hétre kinyitjuk életünk szekrényét, / és csodálkozva nézzük, / hogy már megint összevisszaság uralkodik benne. / Elég egy rossz hír a munkahelyünkről, / egy kórházba került kedves szerettünk, / egy fájó pletyka a hátunk mögött, / és máris kész a zűrzavar. / Máris nem találjuk, ami legjobban kellene: a lelkünk békéjét. – Döbrentey Ildikó fohászkodik így legújabb, És képzeld, Uram… című, szabad imákból szőtt kötetében. A számos rádiós és televíziós nívódíjjal kitüntetett, Magyar Örökség-díjas író, szerkesztő a Gerecse tövében lévő Héregen él férjével s alkotótársával, Levente Péterrel. Az ihlető, mesebeli csendben nemcsak a színházi, televíziós és rádiós forgatókönyvekbe vagy önálló kötetekbe kívánkozó szavak „kopogtatnak” rendre az erdőszéli ház ajtaján, hanem a vendégek is. Ki kopog? – kérdezhetné a ház asszonya népszerű rádiós műsora címével, s arcán őszinte mosollyal tárná ki a bejárati ajtót, hogy mindannyiunknak biztatást adjon derűs lényével, hiszen ahogy egyik tisztelője fogalmazott legutóbb: amikor Ildikó hálát ad és hitet kér, dicsőít és megköszön, imával örül és könnyezik, odaadással főz és imádkozik, sóhajt és lelkesedik, s bátorságnak tekinti a gyöngédséget, bárhol legyen, templommá válik körülötte minden.

Jeles napok – Musica Historica-módra

Bizonyára sokan és szeretettel emlékeznek a nyolcvanas évek elején még bakelitlemezen, később CD-n is közkézen forgó, országszerte dúdolt Jeles napokra, amelyen Cserepes Károly feldolgozásait Sebestyén Márta és Szörényi Levente énekelte. Ehhez az egyértelműen a magyar folklórból táplálkozó, méltán népszerű karácsonyi összeállításhoz képest a hazai és európai régizenét igényesen és szenvedéllyel művelő Musica Historica együttes bonyolultabb feladatra vállalkozott. Ők úgy adnak ízelítőt – nagy sikerű adventi koncertjeiken immár 1991 óta – a XV–XVIII. század karácsony- és újévköszöntő zenei anyagából, hogy századokat átívelve e gyönyörű ünnepkör közép-európai keresztmetszetét is bevonják lelkünk és fülünk zenei vidításába-felemelésébe. Mégpedig olyan módon, hogy a népénekektől, a betlehemezés világától eljuthatunk egészen az arisztokratikus regiszterig, Esterházy Pál Harmonia Caelestisének két epizódjáig.

Hidasi Ágnes iparművész kaposvári kiállítása

Az építészet és a képzőművészet ad különös randevút egymásnak a kaposvári Kormányhivatal Galériájában. Hidasi Ágnes tűzzománc művész alkotásai várják az érdeklődőket. A somogyi képzőművész már számos önálló és csoportos kiállításán bizonyította, miként képes evangelizálni alkotásaival, hiszen műveinek többsége spirituális ihletettségű.

Hidasi Ágnest a hite repíti mennyei magasokba, hogy a hit titkait szépséges alkotások tucatjain át fedje fel, mert sokunkkal vallja – mint ahogy évekkel ezelőtt az akkor még Megyeháza Galériaként működő bemutatóhelyen rendezett kiállítása alkalmából a vendégkönyvbe is belevéste az egyik látogató: „Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről való.”

„Ha emlékezetem nem csal…” Így szoktuk kezdeni, ha nem vagyunk egészen biztosak abban, amit mondunk. Az emlékezet kutatói azonban számtalan kísérlettel bizonyították már, hogy bármennyire biztosak vagyunk is egy-egy állításunkban, a memóriánk legtöbbször megtévesztő és pontatlan. (Ezért is érdekes, hogy a bírósági gyakorlatban a tanúvallomásnak indokolatlanul nagy szerepe van.) Mindez azért van így, mert az eltelt idővel egyenesen arányosan úgy változtatjuk meg emlékeinket, hogy közben az önmagunkról kialakított képünk ne sérüljön. Ezért meséljük el úgy a velünk történteket, hogy a saját szerepünk, magatartásunk mások előtt minél jobb színben tűnjön fel. Általában. Akutagava Rjúnoszuke A bozótmélyben című novellájában – legalábbis első ránézésre – a nyugati olvasó valami egészen mással találkozhat. Itt ugyanis mindenki magára vállal egy gyilkosságot. A történet alapján Kuroszava Akira készített filmet A vihar kapujában címmel 1950-ben.

Ravasz kis szerkezet a csoda. Váratlanul toppan be, kéretlenül dúlja fel életünket, és még csak nem is rak rendet maga után. Mi pedig levegőért kapkodunk, ahogy a Dermesztő mélység és a Frances Ha című filmek hőse is: előbbi szó szerint a fizikai túlélésért rúgkapál, utóbbi pedig egyre növekvő riadalommal veszi tudomásul az idő múlását.

Baltasar Kormákur legújabb filmjében nem sokat vacakol a bevezetéssel: egyhangú életű izlandi halászok esti berúgását, majd hajnali fölkelését követi nyomon szenvtelenül. Gulli (Ólafur Darri Ólafsson) és társai álmosan, csipkelődve szállnak tengerre, ám egy hiba folytán a hajó villámgyorsan elsüllyed, a jeges vízben pedig alig van esély a túlélésre. Gullinak mégis sikerül partra evickélnie, s a film nagy érdeme, hogy a hihetetlen megmenekülés után is folytatódik.