Kontrasztban a világgal

Az Apostolok cselekedeteinek könyve ekként számol be a jeruzsálemi közösség életéről: „A sok hívő mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt. Az apostolok nagy erővel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bőségesen részesültek a kegyelemben” (4,32–33). Az evangéliumi tanítás szava életformává lett, nemcsak belső, lelki gazdagodást okozott, de orvosolta a szegénységet, a kiszolgáltatottságot, a nincstelenséget, gondoskodást és törődést szült. Új társadalmi modell valósult meg általa, amelyben természetesen voltak nehézségek, ám amely mégis valós alternatívát nyújtott a kor uralkodó állapotaival szemben.


A családi élet, a házasság, a gyermekvállalás és -nevelés, a közösség életmódja, a nők helyzete, az alá- és fölérendeltek viszonya, a korabeli társadalom megannyi nyomasztó jelensége terén valódi válaszokat kaptak az emberek az első evangelizációból. Sok történész egyetért abban, hogy ez volt az alapja annak a gyors elterjedésnek, amelyet a fiatal kereszténység a Római Birodalomban megélt. Az első Krisztus-hívő közösségek életében a próféták által megjövendölt messiási ország, annak ismertetőjegyei valóra váltak. A neves német szentírástudósok, a Lohfink testvérek ezért beszélnek a prófétai igehirdetés kapcsán kontraszt-társadalomról. Amikor az isteni értékrend belép az emberek világába, akkor szükségszerűen kontrasztot képez azzal a társadalommal szemben, ahol az önzés, a birtoklás, az uralkodás és elnyomás, az erőszak és a harc logikája érvényesül. A hit nem társadalmi program, de ha élni kezd, mégis társadalmi, kulturális szintű változásokat hoz létre.

Az amerikai jezsuita, John F. Kavanaugh elgondolkodtató könyvet írt a következő címmel: Krisztus követése a fogyasztói társadalomban. A kulturális szembenállás lelkisége. Ebben kifejti, hogy korunk nyugati társadalmai hatalmas nehézségekkel küzdenek, s e közegben a keresztény „modellnek” rendkívüli ereje és aktualitása van. Amit az evangélium leginkább üzen a mai elidegenedett, fogyasztáson alapuló világ felé, az a személyes létforma. Ennek egészen eltérő szintjeit térképezi fel a szerző a közösségben (szemben az elszigetelődéssel), az imádságban (mint a keresztény azonosságtudat kialakulásában), a szentségi életben (ami valójában személyességünk növekedése), a házasságban és a cölibátusban (mint életre szóló „kultúraellenes döntésekben”) és végül a szerzetesi fogadalomban. A kereszténység mint hit és életforma teljes értékű választ nyújt arra a számos kihívásra, amelyekkel szembe kell néznünk. Az igazi forradalom éppen ezért nem katonai vagy politikai program, hanem az életszentségre való törekvés. Egy ember, aki szentté válik a világban, valójában egy új kultúra, egy új civilizáció hordozója. Van ennél szebb és értékesebb élethivatás? Van ennél mélyebb evangelizáció?