Könnyű nyári

selyembe-bársonyba öltözöl,

fehér ingbe, tükör nadrágba,

mikor az utcán vagy, épp mindig nem esik,

nem csapod föl magadra a sarat,

s a ritkán hordott cipő, amely nyomni szokott,

most kényelmes, de az se baj,

ha estére mégis feltöri dzsigoló lábadat;

gondolsz valakire,

beszélned kéne vele,

nem tudod, hogy érhetnéd el,

fölnézel, és ott áll a tanári ajtajában;

intézkedsz,

hívsz egy számot a mobilodról,

megkeresel egy másikat az interneten,

fölhívod azt is,

nem sajnálod rá a pénzt,

és megtudod, hogy a nyáron

elviheted oda a tieid,

amiről már kezdtél lemondani

(talán épp ezért);

kollégád önként magára vállal egy munkát

a téged leginkább nyomasztóak közül;

döntéseket hozol ivás vonatkozásában,

mit, miből mennyit, és betartod;

tanítványoddal összetegeződsz,

mesélsz az életedről,

király szólít meg koldusokat,

tudtok pénzt adni,

megáld titeket,

ti is megáldjátok,

fölhajtjátok fél liter borotok maradékát,

búcsúztok, és ti is megáldjátok egymást, de úgy,

szentföldi fényben tündököl a belvárosi táj;

gyónni szeretnél, templomba térsz,

rászánod magad, és gyónni indulsz,

fölleled, miért és hogyan kell gyónni,

s a megfelelő szavakat hozzá,

penitenciád kedves szívednek,

és egy percig sem odázod;

virágot veszel egy nénitől,

tépett kis csokrot margarétaféléből,

köztük liláskékek indáznak,

némelyik törött szárú,

és örül majd neki, aki.

„Ez már a szeretet,

ringat a vakolat”

Szent Iván szálló éjjelén.