Kommunikáció „újratöltve”

Hasonló folyamatnak kell lejátszódnia a médiumok terén is. Bizonyos, hogy a kereszténységnek ki kell alakítania a maga mediatikus arcát, de ezzel együtt hatnia kell erre az újfajta közegre is. Amikor a II. vatikáni zsinaton az atyák megvizsgálták a társadalmi kommunikáció szintjeit és eszközeit, három fő területet jelöltek meg, ahol a kereszténységnek megtermékenyítőleg kell hatnia (Inter mirifica, nr. 5–7). Az első az információ megszerzése és továbbadása (hűség az igazsághoz, az erkölcsi törvények tiszteletben tartása), a második a művészi szabadság (amely nem hagyhatja figyelmen kívül az objektív erkölcsi rendet), a harmadik pedig a rossz elbeszélése, leírása vagy megjelenítése (amelynek végső célja csakis a jó felmutatása lehet). Ezeken a területeken a keresztény hit értékes támogatást tud nyújtani a médiának. Persze a zsinat tisztában volt azzal, hogy számos egyéb kérdés megvilágításában is szükség van az evangélium fényére: a kritikus szemlélet, a fiatalok kérdése, a médiumok felelőssége és kötelességei vagy éppenséggel a közösség építése, nevelése is e sorba illeszkednek.

E meglátásokat számtalan esetben visszaigazolta a valóság: nehéz hiteles hírekhez jutni, a szubjektivizmus előtérbe tolása elfeledteti az objektív rendet, az esztétika eloldódott az etikától, és a médiumok kapcsán egyre inkább elmosódik a felelősség kérdése. A kommunikáció olyan jelentést öltött magára, amely veszélyesen élmény-, fogyasztás- és egyénközpontú. Hogyan tud ma a kereszténység hozzájárulni a kommunikáció újrafogalmazásához?

A rémhírek világában meg kell mutatnunk a jó hír, az örömhír értékét. Nem igaz, hogy az emberek csak rettegni szeretnek: szeretik az életet, a szépséget, a lelket-elmét felfrissítő gondolatot, az állandó rettegés és a nyomasztó hatások alóli felszabadulást. Jó lenne, ha a keresztény média megtanulna professzionálisan és technikailag-szakmailag egyre felkészültebben jóhír-terjesztővé válni. Legyünk őszinténk: olykor túl sok nálunk a panasz és a negatív megközelítés.

Fel kell építenünk közösségi médiumainkat. Nem véletlenül olyan népszerű a social network, a közösségi internetezés: a Facebook, a Twitter rámutatnak arra, hogy a legmodernebb technika nem csupán az ember elmagányosításának eszköze lehet, hanem alkalmat teremthet a kapcsolatok ápolására, közösségek létrehozására is. Sajátítsuk el ezt a szemléletet, és ne csak egyoldalúan kommunikáljunk (én beszélek hozzád), hanem két-, sőt sokoldalúan szólaltassuk meg az evangéliumot! Tanuljuk meg korunk valóságának nyelvezetét! Amikor Jézus megszólalt, a munkából, a mezőről, a halászatból megtérő, fáradt ember is rögtön értette, amit mond. Képei, hasonlatai a kor emberének mindennapjairól szóltak, és tanításai is a mindennapokra adtak életmodellt, eligazítást. Ne engedjük, hogy bezáruljunk az elvontság, az élettől való elrugaszkodottság börtönébe! A tanú ezért tud mélyebbre hatolni, mint a tanító.

A gondolatsor hosszan folytatható volna, ám a leglényegesebb az, hogy a gondolkodást együtt kell folytatnunk. Ez az új evangelizáció egyik kulcsa.