Embertárs

Tizenöt könyv, huszonöt év alatt

Tizenöt könyv, huszonöt év alatt

A marosvásárhelyi (volt) ferences templom plébánosa huszonöt éve pap. Ez alkalomra jelentette meg tizenötödik könyvét, az Ezüstbeszédet. Még­is, amikor egy író-olvasó találkozón szóba kerül, hogy ő író, hevesen tiltakozik. Nem vagyok író, egy könyvet sem írtam – hárítja el a megjelölést, mint afféle Keresztelő János, aki kijelentette, ő nem messiás. Miközben a nyomtatásban való állandó jelenlét elvét követve szinte évente kiad egy kötetet, néha kettőt. Hát akkor kicsoda Sebestyén Péter? (Csík) Szépvízen nevelkedett, Gyulafehérváron járta a teológiát. Csíksomlyón szentelték pappá 1992. április 25-én. Er­dő­szentgyörgy és Bözöd­új­falu, az elárasztott templom plébánosa, onnan került Marosvásárhelyre, ahol a marosvásárhelyi rádió munkatársa, és személyes honlapján is (www.­pe­ter­pater.com) közli gondolatait. Ennyi, ami könnyűszerrel kideríthető. Azt a kérdést már nehezebb megválaszolni, hogy ha nem író, akkor miért gyűjti mondandóját immár a tizenötödik könyvbe, és miért adja ki komoly költségen.
Két eshetőség van. Vagy Szabó T. Anna költő mondata: „Mert aki könyvbe préseli magát, az egy ideig biztos halhatatlan” (Hamu, Láng), vagy Ady Endre figyelmeztetése: „Őrzők, vigyázzatok a strázsán!” Az egyik eshetőséggel a saját halhatatlanságán dolgozik az ember, a másik eshetőséggel a másokén. Erdély papjaira mindig is jellemző a helytállás önmagukért és másokért, szóban és írásban egyaránt. Magyarságon és kereszténységen őrködik az, aki ír, mert az írás is marad, nem csak a kő. Hallottam prédikálni, lelkigyakorlatos beszédeket tartani; szavakkal és hangsúlyokkal jól bánó szónok, akinek fontos, hogy messzire hangozzék, amit mond.
Tizenötödik könyvét lapozgatva mégis összeáll egy pályaív. Szónok és glosszaíró, lelkipásztor és szerkesztő. A szülőföld szerelmes szószólója. Szenvedélyes hang hordozza igéit. Megnyugtató felismerni azt is, hogy nemcsak író, de olvasó is egyben. És ha nem írónak vallja magát, akkor az azért van, mert meg akarja őrizni szabadságát a publicisztika műfajaitól, hogy kötve maradhasson az evangéliumokhoz. Az írástudók pesszimizmusa és melankóliája helyett a lelkipásztorok optimizmusát vallja magáénak. Legszebben a szárnyai alól kinövő pap újmiséjén elmondott prédikációja tanúskodik erről. „Egy alkalommal két cipőgyáros járt a sivatagban. Az egyik, az orrlógató, csak azt látta, hiába jött ide, errefelé senki se hord cipőt. A másik, a vérbeli üzletember viszont felujjongott: micsoda lehetőség, itt mindenki mezítláb jár!”
Köszönjük, Péter, könyveidet, ezt a tizenötödiket, az Ezüstbeszédet is! De leginkább azt, hogy huszonöt éve pap vagy, és mert – szavaid szerint – magyarságodért jobban meg kell küzdened, mint kereszténységedért, még inkább azt köszönjük, hogy katolikus papként Erdély népét szolgálod. Köszönjük a humorodat, a nevetésedet és azt, hogy ott akarsz maradni, ahol születtél. Nem vágysz el a gyimesi, a gyergyói és a csíki hegyek közeléből. A kő marad, az írás is, és te is maradj nekünk – mezítlábas barátaidnak.

Pelenkaland

Pelenkaland

Fotó: Lambert Attila

 

Első állomásunk Rákoscsaba. ­Perényi Péter invitál a házba. A konyhában egy tíz év körüli kislány vacsorázik az öcsikéjével. A fiúcska egyáltalán nem ijed meg a „csúnya bácsiktól”, hanem üdvözült mosollyal hadonászik a villájával, és buzgón tömi magába a makarónit. Az ikrek a belső szobában játszanak.
„Áron és Dávid egypetéjűek, és hasonló temperamentumúak is: igazi fiúk, gyakran ölre mennek egyik-másik játék megszerzése érdekében. Kristóf szelídebb, egy kicsit talán lányosabb, elmélyülten játszó fajta. Általában alulmarad, amikor valamelyik ikertestvére nekiesik, és ha sírni kezd, csak nehezen vigasztalódik meg” – mondja a büszke apuka. – „A pelenkafogyasztásunk elég jelentős; eddig, két részletben egy évre elegendő mennyiséget, közel ötezer darabot kaptunk a karitásztól” – folytatja Zsuzsa, a felesége. – Az ikrekkel együtt öt gyermekünk van: Máté fiunk négy-, Lili lányunk tizen­egy éves. 2014-ben költöztünk Budapestre, mert a férjem itt kapott munkát.” – „Először Kőbányán laktunk albérletben, aztán megvettük ezt a házat, amely alapos felújításra szorult – meséli Péter. – Az ikrek a harmincadik hétre, 2015. november 17-én, a koraszülöttek világnapján jöttek világra, mindhárman valamivel kevesebb mint másfél kilóval.” – „Negyvenhárom napig kellett a kórházban maradniuk, én mindennap reggeltől estig benn voltam velük a csecsemőintenzíven. A kis Máté szegényke jól meg is sértődött, annyira keveset lehettem vele akkoriban” – emlékezik Zsuzsi. – De azóta már nagyon megszerette az öccseit, Lili pedig menő velük az iskolában, hiszen csak neki hármas ikrek a testvérei. Az alvás hosszú-hosszú időre száműzve lett az életünkből, miután megszülettek, de három-négy hónapja már nem kell őket éjjel etetni. A karitász a gyermekfelügyeletben és a házimunkában is segítséget ajánlott, de igyekszünk ezzel a lehetőséggel nem visszaélni.  Februárban egy éve történt, hogy összeszedtem valami csúnya vírust, és egy reggel egyszerűen jártányi erőm sem volt. Felhívtuk Tampu-Ababei József atyát, az akkori plébánost, és egy óra múlva már meg is érkezett a segítség a karitásztól! A rákosligeti plébánia közösségének figyelme, gondoskodása nagyon sokat jelent a számunkra. Amikor újszülöttként betegek voltak a gyerekek, az egész templom imádkozott értük. Én mindig azt mondom: azért gyógyultak meg.”
Lili szívesen fürdeti, öltözteti-vetkőzteti az ikreket, vacsoráztatja Mátét, és gyakran bohóckodik az öccseivel. „Minden öcsém odavan értem” – büszkélkedik.

*

Következő vendéglátónk a Csörsz– Tóth házaspár Budapest hetedik kerületében. Hét gyermekük van; a legkisebb négy, a legnagyobb tizenhat éves. A lakásuk ötvenkét négyzetméteres, de Csaba minden szobába galériát épített, így még két nagy teknős is elfér. Noha minden gyerek otthon van, amikor megérkezünk, nincs zsúfoltság vagy hangzavar, sőt amíg a szülők nem szólnak nekik, hogy fotózás lesz, a többségről azt sem tudjuk, hol lehet. Amikor pedig végül összegyűlnek, kedvesen, kíváncsian, várakozásteljesen pillantgatnak ránk, és szívesen válaszolnak a kérdéseinkre.
Ágnes református lelkésznek tanult, és hitoktatóként dolgozik, a katolikus Csaba szoftvermérnök. A felekezeti különbség soha nem zavarta őket, egyrészt mert Ágnes apukája is katolikus, másrészt mert Délvidéken, ahonnét Csaba származik, a magyar mivolt mindig egységtudatot adott a különféle keresztény egyházakhoz tartozók számára.
A karitásztól kapható pelenkákról a családsegítőben értesültek. Korábban Csaba keresetéből élt a család, de az ő anyagi lehetőségei az utóbbi két-három évben beszűkültek. Így aztán megtapasztalták, milyen szomorú sztereotípiák vonatkoznak a nagycsaládokra a magyar társadalomban. Nagycsaládosnak lenni ugyanis nálunk a társadalmi lecsúszás, a „szociális érintettség” szinonimája. Meg kellett tanulniuk, mit jelent kérni és segítséget elfogadni, és ez nem volt könnyű – Csaba szavaiból érezni, mennyire megszenvedte azt az időszakot. Tavaly pályáztak a pelenkákra, és elvileg egyévi mennyiséget kaptak, de nekik nem tartott ki addig. Tartós élelmiszerhez és tejpéphez is többször hozzájutottak a karitász jóvoltából.
A gyerekek iskolai osztálytársainak háromnegyed része csonka családban nevelkedik, és legfeljebb egy testvérük van. Általános a körükben az „apahiány”, mert a válások gyakorisága miatt vagy egyedülálló édesanyjuk neveli őket, vagy „új apukát” kapnak. Így nem könnyű a hittanon a házasságról és a hűségről úgy beszélni, hogy igazán értsék, mire gondolok, panaszkodik Ági. De talán az ő családi boldogságuk hathat az ilyen gyerekekre; esély lehet arra, hogy megérezzenek valamit az örömből, az életérzésből, amely egymás körében megadatik számukra.
A környezet hozzáállása legtöbbször inkább értetlen, mint érdeklődő, inkább rosszindulatú, mint elismerő. Gyakran kapnak kellemetlen, gúnyos vagy sértő megjegyzéseket, például hogy „minek ennyi gyerek?”, vagy hogy igazán védekezhettek volna. „De én inkább boldog vagyok, hogy az emberiség egész biztosan nem miattam fog kihalni” – viccelődik Csaba pikírten. – „Nagycsaládosnak lenni sok lemondással jár, de több szeretettel is – véli Ági. – Jó mindig újabb kis lelkeket a közösségünkbe fogadni, megismerni őket és a fejlesztésükkel foglalkozni. Egyetlen gyermek sem véletlenül érkezik egy családba, és anyává válni is meghívás – én így éltem meg. Mi nem »terveztük« a sok gyereket, hanem Istenre, a gondviselésre bíztuk magunkat. Jólesne, ha a társadalom jobban megbecsülné a vállalásunkat, jobban értékelné az áldozatkészségünket. Ha soha egyetlen nagycsaládnak sem kellene szégyenkeznie az anyagi szükséghelyzete miatt. A karitász segítsége számunkra pontosan ezért annyira jelentőségteljes. Annak jeleként tekintünk rá ugyan­is, hogy igenis vannak, akik értik és értékelik, amit mi fontosnak tartunk, amit fel akarunk mutatni az életünkkel.”

Keresztényüldözés elleni központ Budapesten

Keresztényüldözés elleni központ Budapesten

Fotó: Bókay László

 

 

Az államtitkár a január 24-én tartott megbeszélésen bemutatta azt a képviselői indítványt, amely a keresztényüldözés, valamint a közel-keleti és az afrikai népirtás elítéléséről, illetve az üldözöttek támogatásáról szól. A sajtó munkatársainak egyúttal átadta az indítványban foglaltakat elfogadó országgyűlési határozatot. Ez utóbbi egyértelműen elítéli a keresztényüldözést és az Iszlám Állam terrorcselekményeit, kimondja, hogy azok az emberiesség elleni háborús bűntettnek minősülnek, és felszólítja a nemzetközi büntető bíróságot, hogy lépjen fel e bűncselekményekkel szemben. A határozat, amely a magyar kormányt is humanitárius segítségnyújtásra szólítja fel, alapdokumentum is, amely meghatározza, mit kell tennie a magyar államnak, illetve az e feladat ellátására létrehozott szervének – mondta az államtitkár, és hozzátette: a határozattal valamennyi, frakcióval rendelkező parlamenti párt egyetértett.
Rétvári Bence a megbeszélésen bemutatta azt az ereklyét, amelyet az Örmény Katolikus Egyház ajándékozott Magyarországnak (képünkön)  a török–szír határnál az Iszlám Állam terroristái által megtámadott és megsemmisített keszabi katolikus templom tabernákulumának fegyverrel megrongált ajtaját. Ezt követően bejelentette, hogy január 27-én konferenciát szerveznek, melynek célja, hogy a továbbiakban a keresztényüldözés témakörével foglalkozó szakemberek rend­szeresen Budapesten gyűljenek össze, és közös cselekvési tervet dolgozzanak ki. Török Tamás, az üldözött keresztények megsegítéséért felelős helyettes államtitkár elmondta: tizenöt nemzetközi szervezet vezetői és tagjai érkeznek a konferenciára. A tanácskozáson többek között jelen lesznek a vallásszabadság védelmére alakult amerikai ADF International, a felekezetközi Open Doors szervezet, a katolikus Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) és a Konrad Adenauer Alapítvány képviselői.
Török Tamás arról is beszélt a sajtó képviselőinek: fontosnak tartják, hogy felrázzák Európát az e téren érzékelhető közömbösségéből.
Rétvári Bence és Török Tamás emellett beszámoltak január eleji iraki látogatásukról is. Mint mondták, a helyi egyházi vezetők arra kérték őket, hogy Magyarország az Európai Unió tagjaként segítse az iraki lakosok elvándorlásának megfékezését, illetve az otthonukat elhagyók hazatérését.
Magyarország hárommillió euró összegű támogatással járult hozzá a lakhatás és az egészségügyi ellátás feltételeinek megteremtéséhez, az iraki háborús övezet közelében iskola építéséhez.

2014/4. Szenvedély – betegség – kiutak 2.

2014/4. Szenvedély – betegség – kiutak 2.

Tartalom

 

Boros Károlyné
Alkoholbetegek felépülési lehetőségei
Életformaváltás a tartós absztinencia és józanság fenntartásához

 

Pataki Zoltán
Kezelésből vagy az utcáról?
Felépülési utak különbségei a 12 lépéses programokban

 

Kovács Beáta
Határsértések és függőség
Egy szenvedélybeteg nő terápiájának tükrében

 

Don Mario Picchi
Életterv az ember szolgálatában

 

„A társadalom érzékenyítésére van szükség”
Kály-Kullai Károly a szeretet szegényeiről és a keményszívű ítélkezőkről

2014/3. Szenvedély – betegség – kiutak 1.

2014/3. Szenvedély – betegség – kiutak 1.

Tartalom

 

Halmi Krisztina SJC
Felépülés a függőségből és spiritualitás

 

Gremsperger László
Az önreflexió a józanodásban
Egy felépülő alkoholista naplójának elemzése

 

Soltész Judit
Élettörténet, felépülés, spiritualitás
Egy kényszeres szerencsejátékos útja egy 12 lépéses önsegítő közösségben

 

Marton Krisztina
A felépülést keresve…
Pszichoaktív szerhasználók, illetve függők életútjának elemzése

 

Nagyné Molnár Ildikó
Drog és vallás
A Magyar Katolikus Egyház a szenvedélybeteg-segítésben

2014/2. Test-lélek-szellem közelből

2014/2. Test-lélek-szellem közelből

Tartalom

 

Gáspár-Babos Etele-Tamás
Az istenkép hatása a szülő-gyermek kapcsolatra

 

Laczkó Klára
A bibliodráma mint életet fakasztó út

 

Mékli Attila
Bibliodráma – mi okból, mi célért?

 

Mézes Zsolt László
A megtérés visszhangjai a bibliodrámában

 

Fancsal Zsolt
Isten számára ismeretlen a selejtmunka
Az alacsony önértékelés és a megfelelési kényszer feloldása

 

Roth Levente
A konfliktus vállalásának útján

 

Bartos Károly
Isten „dolgozik”
Az apai áldás hiánya és „égi Atyánk” gyógyító jelenléte

 

Oláh Andrea
A bibliodráma mint vallási alapú megküzdési stratégia

 

Pop Szabó Kinga
Az intimitás megtalálása a bibliodráma módszerével

 

Erőss-Loy Veronika Otilia
A szélen álló árboc
Egy kötődést kereső csoporttag útja a bibliodráma önismereti csoportban

 

Nagy Eszter
Felmelegszik a ház…
Egy asszony útja az idegenségtől a megérkezésig

 

A bibliodráma magyar nyelvű irodalma – 1990–2014

 

2014/1. Társas utakon

2014/1. Társas utakon

Tartalom

 

Nagy Gábor Lajos
Változásvezetés az egyházközségekben
Az út a szükség felismerésétől a működés megváltozásáig

 

Mayerné Pátkai Tünde
Szolgálat és csoportdinamika
Egy mentálhigiénés szemléletű diakóniai csoport kialakulása

 

Selmeczi Lajos Péter
A látogatás mint lehetőség
A lelkigondozás sajátosságai a magyar evangélikus egyházban

 

Edöcsény Zita
Találkozzunk Jézussal
Az elsőáldozásra és első gyónásra való felkészítés

 

Labossáné Sánta Anikó
„Hogyan, ha nem hittel?”
Mentálhigiénés lelkigondozás egy egyházi óvodában

 

Szentjóbi Ottó
Párkapcsolati kalandtúra páratlanoknak
Egy párkeresőknek szánt önismereti tréning születése

 

Szeredai Márta
„Szeretném mondani, de nem tudom”
Szociális szorongás és mentálhigiénés segítőkapcsolat

 

Nem csak lelkigondozóknak

Az Embertárs könyvespolca

2013/4. Közös utak, személyes érlelődés

2013/4. Közös utak, személyes érlelődés

Tartalom

 

Farkas Tamás

Jézus, a szakma és a drog

Segítő módszerek és keresztény spiritualitás a szenvedélybeteg-segítésben

 

Köbli Tamás

Úton a gyászban

A lelkész, a pap mint segítő

 

Török Gábor – Marlok Zsuzsa

Segítség segítőknek

Az önszupervízió lehetősége

 

Tóth Balázs

Ugye lángol majd a szívünk?

Gondolatok egy katolikus plébánia közösségfejlesztési projektje nyomán

 

Tóth Tamás

Valami elkezdődött

Közösségépítés és mentálhigiéné

 

Nem kitüntetésekre vágyakoztam

Beszélgetés Ackermann Kálmánnal

(Kály-Kullai Károly)

 

Harmat László

A kóruséneklés terápiás hatásairól

 

Nem csak lelkgondozóknak…

Az Embertárs könyvespolca

A közösségépítő lelkész

(Orosz Gábor Viktor)

 

1 / 3123