„Isten beeresztett minket szeretetébe”

Fotó: Merényi Zita

 

Bíboros úr, Ön részt vett a szombati (november 19-i – a szerk.) konzisztóriumon. Ferenc pápa három és fél éves szolgálata során ötvenöt bíborost nevezett ki. Hogyan alakul és formálódik az egyház arculata az új bíborosok személyisége által?
– Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a nem Európából érkező bíborosoknak az aránya mintha növekedett volna, különösen most, a legutóbbi kinevezések alkalmával. Ez lehet, hogy a bíborosi testület alakulását is jelzi.

Ezzel arányosabb jelenlét valósul meg?
– Azt nem tudom, mert az arányosságnak többféle kritériuma lehet. Szempont lehet, hogy a térképen elhelyezkedve arányos-e, vagy hogy a katolikusok számának megfelelően súlyozottan arányos-e a bíborosi testület összetétele. Ezeket a kritériumokat nem feltétlenül kell megtartani, hiszen a bíborosi testület – mint tudjuk – nem az egyház választott parlamentje, amelyben a választókerületek arányosságáról lehetne beszélni, hanem a római egyházat jeleníti meg. Hiszen azáltal válik valaki bíborossá, hogy kap egy címtemplomot vagy egy diakóniát vagy egy szuburbikárius (Róma környéki – a szerk.) egyházmegyét, tehát gyakorlatilag a Szentatya maga választja ki azokat a papokat és püspököket, akiket bíborosként munkatársául meghív. Ilyen értelemben azt hiszem, hogy a távolabbi világrészek – Pápua Új-Guineától kezdve Malajzián keresztül – tapasztalatai gazdagítják a képet. A világ nagy, úgyhogy erre szükség van.
Egy másik jelenség, a nyolcvan év fölötti papok bíborossá kinevezése, szintén már korábban elkezdődött: II. János Pál több alkalommal megtette ezt. Ez elsősorban a kinevezettek életművének elismerése volt. Főleg nagy teológusokat választott be a bíborosok közé, azonban előfordult olyan is, hogy valaki inkább a lelkipásztori tevékenysége vagy a személyes tanúságtétele alapján kapta meg ezt a címet. Most például az albán pap, Ernest Simoni, akinek megrendítő az életútja: sok évet töltött börtönben, súlyos körülmények között, és a tanúságtételével azt hiszem, hogy példakép lehet mindenki számára. Tehát ilyen értelemben a bíborosi kinevezésnek üzenete is volt.

Jut-e számukra bármilyen szerep a címen túl az egyház irányításában?
– Attól függ. A nyolcvan éven felülieknek jogilag meghatározott szerepük természetesen nincsen, viszont néha a jelképek ereje is nagyon nagy. Fontos dolog az is, hogy a konzisztóriumokon, amikor hozzászólás és eszmecsere is lehetséges, akkor minden bíboros felszólalhat, függetlenül attól, hogy hány éves.
A bíborosi testület hangulatára is pozitív hatással van ez, hiszen minden ilyen kinevezés öröm. Ez az öröm leginkább az úgynevezett udvariassági látogatások (visita di cortesia) során mutatkozik meg. November 19-én, szombaton délelőtt volt a bíborosi beiktatások sora, délután pedig az udvariassági látogatás a VI. Pál csarnokban, illetve annak előterében. Ez újdonság, hiszen korábban a Vatikán területén több helyen fogadták az új bíborosok a gratulációkat. Jómagam ismertem a nyolcvan év alattiak közül az új bíborosok több mint felét – részben a szinódusról, részben pedig mert európaiak, és az európai püspöki testületekből ismertem őket. Az udvariassági látogatáson találkozhatunk nemcsak magukkal az új bíborosokkal, de a környezetükkel is, akik kísérik őket. Minden ilyen udvariassági látogatás után emelkedett hangulatban térünk haza azzal, hogy gazdagodott az egyház.

Kiknek örült különösképpen?
– Örültem mindenkinek. Ismétlem, az albán bíboros úrnak a tanúságtétele miatt, de a többi európai kinevezettnek is, például Carlos Osoro Sierra madridi érseknek. Neki személyesen is köszönettel tartozunk, mert október 23-án az almudenai Miasszonyunk-katedrálisban gyönyörű emlékmisét mutatott be az ’56-os forradalom és szabadságharc hőseinek és áldozatainak lelki üdvéért és tiszteletére. Meghívta Cserháti Ferenc püspök urat is, és együtt miséztek, tehát azt hiszem, igen nagy szeretettel veszi körül a helyi magyar közösséget.
De említhetném Jozef De Kesel mechelen–brüsszeli érsek urat is, akivel az európai testületekben találkoztunk, vagy az új amerikai bíborosokat, akikkel szintén a családszinódus kapcsán ismerkedtem meg. Vagy beszélhetnénk a mexikói Carlos Aguiar Retes bíborosról is, akit szintén megismertem a szinódusi munka során.
Az újonnan felállított Világiak, Család és Élet Dikaszté-riuma prefektusa, Kevin Joseph Farrell érsek is már tett kedves gesztust Magyarország felé, hiszen a közelmúltban volt Budapesten Andrea Bocelli koncertje a Szent István-bazilikában, amit ők rendeztek. Egyrészt megköszöntem neki, másrészt elmondtam, hogy rengetegen jelen voltak, ez egy nagy esemény és öröm volt az egész társadalom számára.
Ferenc pápa bezárta a szent kaput a Szent Péter-bazilikában, és lezárta a szentévet, ami a helyi egyházakban egy héttel korábban történt meg.

Milyen tapasztalatokkal zárta Bíboros úr egyházmegyéjében a szentévet?
– Jómagam az esztergomi bazilikában zártam be a szent kaput. Az év tapasztalatai között szerepel egy sor program, melyeket kifejezetten a szentévben külön szerveztünk. Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteiről nemcsak konferenciákat tartottunk, cikkeket írtunk, hanem például pünkösdhétfőn Máriaremetén a kegytemplomban ennek szenteltük az ünneplésünket, és minden egyes cselekedetről közös elmélkedéssel, imádsággal és tettekkel is megemlékeztünk. Rengeteg ötletet kaptunk, nagyon sokan meríthettek ösztönzést mindebből.
Nagyon fontos cselekedet volt az élőkért és holtakért imádkozni, a tanácstalanoknak jó tanácsot adni, a szomorúakat vigasztalni… Számos olyan formája van az irgalmasságnak, amire ma ismét különösen aktuális, hogy gondoljunk. Ezekből néhányat új módon tudtunk megvalósítani idén.
A szent kapu kinyitásának és bezárásának szertartásában jelképes értékű, hogy kívülről nyitjuk ki, azonban belülről zártuk be. Kívülről kopogunk az isteni irgalmasság kapuján, és egyszerre csak azt vesszük észre, hogy Isten beeresztett minket, bebocsátott saját szeretetébe, és az így marad. Tehát nem kizárunk, hanem becsukjuk a kaput azzal, hogy másokat is szeretettel vár.

Bíboros úr, Ön két cikluson át elnöke volt az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának (CCEE). Hogyan tudja ma az egyház megszentelni Európa népeit, és milyen segítséget tud nyújtani nekik nem csekély identitásválságukban?
– Az első az, hogy az egyház küldetésének nagyon sok területe és megnyilvánulása van. Majdnem mindegyikre van az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának egy külön szakbizottsága, ami összegyűjti a püspöki konferenciák adott területen illetékes felelőseit. Például van szakbizottsága a hitoktatásnak és általában az oktatás-nevelésnek, a hivatásgondozásnak, a családoknak, a szociális kérdéseknek (amit most úgy hívunk, hogy Caritas in Veritate bizottság, és amibe a Iustitia et Paxtól kezdve sok minden beletartozik). Emellett vannak olyan bizottságok, amelyek regionálisak, például a délkelet-európai vagy a keleti katolikus egyházaké, melynek éves találkozóján a szentségeket vették sorra. Nagyon fontosak továbbá az ökumenikus párbeszéd formái. Az ortodoxokkal jövő januárban, Párizsban lesz egy kontinentális találkozónk.
Lényeges az is, hogy a CCEE összeköti a kontinens különböző távoli részein működő egyházakat, szintézist alkot a tapasztalatokból. A helyi egyházak eseményei, problémái olyan tapasztalatokká válnak, amelyekből a többiek is meríthetnek. Sokszor ez azzal végződik, hogy a püspöki konferenciák meghívják egymást vendégségbe, előadást tartani vagy liturgikus, illetve egyéb programra, melyek során a helyi híveknek is bemutathatják azt a szolgálatot, amit otthon végeznek.
Ma már talán sematikus lenne azt mondani, hogy a „két tüdő” ott válik el, ahol egykor a kommunista rendszer határa volt. Nem egészen igaz ez, nem mindenben. Erről is árnyaltabb képünk van már, de az biztos, hogy eltérő történelmi utak és ma is eltérő helyzetek vannak Európában.

És más örökségek…
– Más örökségek is. Emiatt fontos nekünk az, hogy a hit és a szeretet alapvető kérdéseiben közösen is megnyilatkozzunk. Ezt a tematikus kongresszusok végén vagy más földrészek püspökeivel találkozva, vagy amikor a Szentatyánál tesszük tiszteletünket, illetve néha a hívek felé is, meg is fogalmazzuk. Ugyanakkor az is fontos, hogy tiszteletben tartsuk egymás sajátos helyzetét, ne kívánjuk, hogy a mi tapasztalatunk alapján és nyelvén fogalmazza meg a szomszéd is a maga részproblémákra szóló válaszát, hiszen egészen más a helyzete. Tehát a türelemnek és egymás tiszteletének is nagy iskolája ez a közös munka. Mindez azonban az evangélium iránti közös elkötelezettségben gyökeredzik: igenis van erőteljes közös hang, ami Jézus Krisztust, az evangélium tanítását illeti, ugyanakkor van tisztelet a sokféle helyzet és tapasztalat iránt. Azt hiszem, ha ez a kettő így együtt jellemzi az európai kereszténységet, egyházat, akkor már nagyot nyertünk.

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .