Honnan várhatjuk a békességet?
Fotó: Merényi Zita

 

Honnan várhatjuk a békességet? Lázasan keressük ennek a kérdésnek a kulcsát, s nem csak az adventi időkben. És honnan lesz lendületünk az újrakezdés nagy iramához?
Karácsonykor megajándékozzuk egymást (és magunkat) a legkülönbözőbb dolgokkal, amelyektől azt reméljük, hogy meghitt békességet adnak. Meg is ígérik ezt nekünk. Csilingelő zeneszóval, gyertyafénnyel, illatokkal, minden elképzelhető igényt kielégítő bőség látszatával. Ám alig múlik el a nagy nap, és megint úgy érezzük, mintha máris hiányozna valami!
Aztán az újév közeledtével szép elhatározások fogalmazódnak meg bennünk, de fájdalmasan szembesülünk azzal, hogy a tavalyi elhatározásaink is éppen ilyenek voltak, így tehát semmi értelme sincs a fogadkozásnak.
Ám kár lenne ezt a belső megújulást váró hajtóerőt elnémítani. A békességet a személyiség „elrejtettsége”, tehát a bizalommal teljes személyes elfogadottság adja, a lendületet pedig az a vágy, amelynek beteljesülése a belátható jövőben erő­feszítéssel elérhető.
Az „elrejtettség”, az átölelés fészekmelege emberi alapszükséglet. Feltétel nélküli szeretetre vágyunk. A felnőtt is megsínyli ennek hiányát, de gyermekeinknek ez egyenesen létszükségletük.
Nagyon nagy a baj ott, ahol megéri egy újságban közzétenni a következő hirdetést: „Kreatív szilveszteri hálózsákos buli gyerekeknek! Lampion, arcfestés, nonstop zene és tánc, mesevideók, csoki, szökőkút, szendvicsgyár és gyerekbólé!”
Idegenségről, hideg, személytelen világról árulkodnak ezek a szavak. És a biztos üzletről. De tényleg ez volna a gyerekek igénye? Egy beszédes életpélda szerint aligha! Böjte Csaba meséli: „Három gyermekünk is volt egy családból, ahol az apuka és az anyuka egy garázsban élt. Hajléktalanok voltak, teljesen lecsúszott egzisztenciák, ezért nem erőst akartam hazaengedni a gyerekeket a vakációra, de ők nagyon kérleltek. Gondoltam, akkor elviszem, és este visszahozom őket. Délután mentem értük, már félhomály volt. A garázsba nem volt bevezetve a villany, két nagy vasajtó, középen szerelőgödör, egy ágy, az ágyban a három gyerek az anyukához bújva. A plafonon kicsapódott a lehelet, és vízcseppek formájában hullt a hideg betonra… Nem láttam semmi nyomát annak, hogy karácsonyra vagy szilveszterre készülődtek volna. Hideg volt és sötét. Az apuka állt az ágy mellett, gyűrögette a kalapját, az anyuka nyakában pedig ott csüngött a három gyerek. Szóltam, hogy »gyerekek, gyertek, megyünk vissza Dévára«. Ők persze tudták, hogy várja őket a meleg fürdő, a szép ruha, a kölyökpezsgő, a csillagszórók, minden, ami ilyenkor belefér egy intézeti karácsonyba. És akkor az egyik kisfiú azt mondta: »Pap bácsi, nem ünnepelhetnénk inkább itthon, anyu­ká­mékkal?« Éreztem, hogy megáll bennem valami. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy egy csomó kütyüt odavigyenek neki talicskában, hanem arra, hogy átölelje a nyakadat, hogy megpuszild, hogy érezze azt a jóságot, ami egy szülőből árad. Egyfelől egy csomó limlom, másfelől az édesanya meleg nyaka, és semmi más. Akkor azt gondoltam, ha Isten segít, ezt minden szülőnek elmondom.”
A család ölelése, a személyes „átéltség” a legfontosabb. Ha ezt adjuk és kapjuk, akkor békességet adunk és kapunk.
És milyenek a lendületet nyújtó vágyak, elhatározások? Sokfélék lehetnek. De ha már belefáradtunk az eget rengető és évenként meghiúsuló elhatározásokba, talán egy bátor fordulattal megtanulhatunk „vágyakozni az után, ami a miénk”(Simone Weil).
Jó lenne, ha tudnánk örülni mind­annak, ami lehetőségként körülvesz minket. Annak, hogy magyarul beszélünk, ezen a szinte páratlan kifejezőerejű nyelven, s hogy vannak a környezetünkben olyan emberek, akiket szerethetünk, és minket is szeretnek. Annak, hogy olyan éghajlaton élünk, ahol mind a négy évszak gazdagságát megtapasztalhatjuk, annak, hogy mindennap van legalább egy olyan jó íz, amelybe öröm volt belekóstolnunk, annak, hogy dúdolhatunk, színeket láthatunk, vagy soha el nem múló emlékeket ébreszt bennünk egy-egy illat…
„A vágy az emberi lélek növényzete. Gyökere van, szára, és csúcsán időnként kivirágzik az öröm… Azonban a jó kertész gondosan ügyel kertjének növényzetére. Dudvát, gyomot nem tűr meg maga körül. (…) Légy tehát okos és jó kertésze a lelkednek. Örvendj a hóvirágnak, az ibolyának és a búzavirágnak. Az erdő csöndjének. Ha egyedül vagy: annak, hogy egyedül lehetsz. Ha nem vagy egyedül: Annak, hogy nem kell egyedül légy. Vágyódj arra, amit a holnap hoz, és örvendj annak, ami ma van.
Minden talajban megterem valamiféle virág. Minden napnak van valamilyen öröme. Neveld rá a szemedet, hogy meglássa azt.” (Wass Albert: Vágy és öröm)
Ha a mindennapjaink apró örömeinek nyelvét megtanulnánk, ha erre egymást is nevelni tudnánk, valóban új világ tárulhatna föl előttünk. Ez pedig belátható jövő, elképzelhető erőfeszítés, ami a bölcsek szerint kimeríthetetlen erő és lendület forrása!

Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.
(Reményik S.)