A hét szentje Canterburyi Szent Anzelm (április 21.)

 

 

Joggal nevezik a skolasztika atyjának. Egyetlen középkori gondolkodó sem hatott olyan mélyen az újkori filozófiára, mint Canterburyi Szent Anzelm. Ennek Proslogion című elmélkedésében kifejtett istenérve az oka, amelyet Kant óta „ontológiai isten­érvként” emlegetnek, és amely Descartes-ot követően a modern filozófiai gondolkodás egyik gyújtópontjává lett.
Anzelm aránylag keveset írt: negyvenhárom éves volt már, amikor első filozófiai meditációját, a Monologiont kiadta. Ebben egészen új, merész, tisztán az észre hagyatkozó módszerrel tárgyalta a keresztény hit nagy misztériumait: egy legfőbb Lény létét, tisztán szellemi természetét és háromságos belső életét. Életprogramja a „fides quaerens intellectum”, a megértést kereső hit volt. Egész életében a hit és az ész viszonyával foglalkozott, a keresztény hit misztériumait igyekezett érthetővé tenni. Ezzel hármas célt akart megvalósítani: az ész útján is bebizonyítani a keresztény hit igazságait a hitetlenekkel és gúnyolódókkal szemben, megerősíteni és szilárdan megalapozni a hívők hitét, és végül átadni azt az örömet, amellyel a hitnek az értelem útján való megközelítése ajándékozza meg az embert.
Anzelm írásai aránylag rövidek, de igen mély metafizikai meglátásokat tartalmaznak. Sokszor konkrét, a mindennapi életből merített példákat sző gondolatmenetébe. Alig van olyan filozófus, akit ne izgatott volna az anzelmi istenérv.
Anzelm Aostában született, ahol nemesi családjának kastélya volt. Ott kezdte el tanulmányait, először egy tanítómester felügyelete alatt, később pedig a helyi bencés iskolában. Édesanyja halála után kénytelen volt elhagyni a szülői házat, mivel apjával rossz volt a kapcsolata. Három évet töltött Burgundiában, ahol rokonai fogadták be. Innen Normandiába ment, hogy az akkor Európa-szerte híres Lanfrank iskolájában tanuljon tovább. Huszonhét évesen belépett a nem sokkal korábban alapított szerény beci (ma Bec-Hellouin a franciaországi Normandiában) bencés kolostorba, ahol tanítómestere volt a közösség priorja. Hódító ­Vilmos hamarosan a Caenban újonnan alapított apátság apátjának nevezte ki Lanfrankot, és Anglia meghódítása után a canterburyi érseki székbe ültette. Így Anzelm lett a beci szerzetesközösség elöljárója. Priorként az ő vezetése alá került a kolostori iskola is.
1078-ban, negyvenöt éves korában megválasztották apátnak, és 1093-ban II. Vilmos angol király, Hódító Vilmos fia az elégedetlenkedő és lázadásra kész nemesek követelésére canterburyi érseknek nevezte ki.
Anzelm életének kockáztatásával is ellenállt a királyi abszolutizmusnak, és a hűbéri szolgai alávetettség helyébe új társadalmi rend, az „amica libertas” (szabadságon alapuló baráti viszonyok) bevezetését szorgalmazta. Határozottsága miatt kétszer is kénytelen volt száműzetésbe vonulni. II. Paszkál pápának küldött levelében így írt: „Nem félek a száműzetéstől, sem a szegénységtől, sem a kínzásoktól, sem a haláltól, mert Isten segítségével minderre kész a szívem az apostoli szék iránti engedelmességemért és anyám, Krisztus egyházának a szabadságáért.” Többször is végigjárta Európát lóháton. Második száműzetése után, amely három évig tartott (1103-tól 1106-ig), végleg visszatért Angliába, miután sikerült rábírnia a királyt az egyházi törvények tiszteletben tartására.