Hálaadás a gyógyító forrásnál

Amint a Historia Domusban is olvashatjuk, Csatkát Nagy Lajos király adományozta hűséges hívének, Kont nádornak. Frissen szerzett birtokán Kont 1357–61 között kolostort építtetett az Irgalmasság Anyja tiszteletére a pálosok rendjének. A hagyomány szerint a település nevét is egy szent életű pálos atyáról, Chatkay Pálról kapta. A szerzetesek templomot is építettek a monostorhoz, de az 1500-as években a török elleni harcok során mind a kolostor, mind a templom megsemmisült.


A XVIII. századtól a móri kapucinusok pasztorálták a környéket, majd 1940-ben a veszprémi püspök szervita atyákat hívott ide. 1952–61 között ciszterci, később pedig ferences vezetés alatt állott a település, s csak az 1980-as évek elejétől került világi papok gondozásába. Az erős Szűzanya-tisztelet így a kegyhely máriás lelkiségét kezdettől fogva meghatározta. Feljegyzések szerint a szent kúthoz már a XIX. század derekától zarándokok sokasága érkezett. A maihoz hasonló zarándoklatok 1862-ben indultak meg. A kegykápolna építésének előzményeit az akkori kántortanító és jegyző Takács Márton foglalta írásba. E szerint az ácsi születésű Csöbönyei József terciárius (harmadrendi) zarándoknak, aki a szent kútnál egy saját maga által kialakított barlangban élt, egy ízben, amint éppen a forrás környékét söprögette, megjelent Gábriel főangyal, s hírül adta, hogy másnap reggel a Szűzanya maga jelöli majd ki a tiszteletére építendő kápolna helyét.

A jelenésnek a falu lakói is szemtanúi voltak. A kápolnaépítéshez a község hamarosan megkapta az engedélyt. Mára a szent hely előtt szabadtéri oltárt emeltek, s előtte padsorokat alakítottak ki a hívők számára.

A kétnapos csatkai búcsú első napját egyébként cigánybúcsúként is emlegetik. Ilyenkor ugyanis több ezer cigány keresi fel a gyógyító erejű forrást, hogy lelket tisztító vizéből igyon, s benne arcát megmossa, és hogy az egymást követő szentmiséken áldást kérjen magára és hozzátartozóira. A szeptemberi búcsúra a Felvidékről, Délvidékről és Erdélyből is sokan érkeznek Csatkára.

Fotó: Toldi Éva