Gilles Bourdos: Renoir

Gilles Bourdos filmje az első világháború idején, 1915 nyarán játszódik a francia tengerparton, Cagnes-ban. A reumatikus fájdalmaktól folyamatosan szenvedő, idős művész legkisebb fia, a kamasz Claude-Coco, menye, valamint szolgálói társaságában él. Felesége, Aline nem sokkal korábban halt meg. A házba új modell érkezik a szépséges Andrée személyében, aki arra hivatkozik, hogy Madame Renoir küldte. Ez bőségesen elegendő ajánló a beteg művésznek. „A lány a semmiből. Akit egy halott küldött” – mondja, amikor Andrée bemutatkozik. Renoir éjszaka jelet kap elhunyt asszonyától, aki mindvégig hűséges társa volt.

Andrée művészi álmokat szövöget, és abban reménykedik, ha mindezt feltárja Renoir előtt, jó pontot szerez nála. Színésznőnek, táncosnőnek és énekesnőnek nevezi magát, holott ekkor még egyik sem, csupán vágyakozik a szereplés után. Az idős festőt mindez nem hatja meg. Örül, hogy egyik fia, Pierre nem film-, hanem színházi színész. „Nem mintha az többet érne. Mert az nem mesterség. Nem a két kéz munkája.” Renoir önmagát sem tartja valódi művésznek. Nézete szerint igazán alkotni csak kézzel lehet, a színház és a film csupán múló pillanat. „Szemben például egy székkel, egy házzal, egy szép pár cipővel, egy tányérral.”
Az idős Renoirt testi és lelki fájdalmak egyaránt kínozzák. Reumatikus gyötrelmei szinte elviselhetetlenek, éjszakánként jajong, a házban lakó hölgykoszorú lesi minden kívánságát, ápolja, gondozza, féltő szeretettel veszi körül. Lelkileg is szenved, felesége halála miatt, és mert két nagyobbik fia, Pierre és Jean a fronton szolgálnak. Megkönnyebbülés számára, hogy Pierre-t a sebesülése után leszerelik. A szintén megsebesült Jean pedig néhány hetes betegszabadságra hazaérkezik, mankóra támaszkodva. Jean önként jelentkezett a háborúba, amit az apja értetlenül fogadott. (A filmben nincs erre utalás, de Auguste Renoir, bár a háborúnak még a gondolatától is irtózott, kényszerűségből részt vett az 1870-es francia–porosz háborúban. A lovassághoz osztották be. Parancsnoka lányát tanította festészetre, de súlyosan megbetegedett, az orvosok alig tudták megmenteni az életét.)
Gilles Bourdos filmjének két rétege van. Az egyik a beteg, megöregedett Auguste Renoir elszánt, szívós küzdelme borzalmas fájdalmaival, hogy azokat legalább időlegesen legyőzve képes legyen festeni. Egyetlen pillanatra sem hagyja abba az alkotást. Már menni sem tud, tolószékhez van kényszerítve, meggémberedett kezét alig tudja mozgatni, de mindennap újrakezdi a munkát, mert belső szükséglete, hogy alkosson, művészileg rögzítse a fényben ragyogó táj, valamint a női test szépségét. Az Isten által megalkotott, háborítatlan nyugalmat árasztó természet gyönyörűsége és Renoir töretlen alkotókedve, szűkebb környezetének életigenlése éles kontrasztban áll a világban tomboló erőszakkal, amelyre Pierre és Jean megsebesülésén túl több más utalás is történik. Amikor a mozi elején Andrée biciklin megérkezik a világtól elzárt Renoir-házba, az útszélen vonuló embereket látunk, valószínűleg otthonaikból menekülnek. Az egyik fán az ellenséget jelképező, kitömött, felakasztott katonabábu lóg. Egy másik jelenetben a szabadban festő Renoir körül vigyázó asszonyok vidáman cseverésznek, nevetgélnek. A tőlük távolabb lófráló Claude-Coco a vízparton egy véres őztetemet fedez fel. A Jeannak filmtekercset áruló katona pedig beszélő dögkeselyűként azt ajánlja a sebesült ifjúnak, hogy segítsen neki elesett katonák holttesteivel kereskedni, amivel nagy pénzre lehet szert tenni. Jean felháborodva utasítja vissza: „Tíz évet öregedtem a fronton az ilyen utolsó mocskokért” – kiáltja neki. Ebben az erőszaktól megkergült világban az öreg és beteg Renoir, mint egész életében, most is a szépséget, a derűt, a harmóniát közvetíti az emberek felé. Amikor a színek felrakásában segédkező Jean azt kérdezi tőle, kér-e fekete színt, azt válaszolja: „(…) egy Renoir sosem használ feketét. A festmény legyen mindig szívmelengető és vidám. Van éppen elegendő bosszantó dolog a világon. Nem tetézem még én is a festményeimmel. A nyomor, a halál, a reménytelenség. Ez nem az én ügyem… A háború sem. A tragédiát mások jobban ki tudják fejezni.”
A film másik rétege az apa és fia, valamint Andrée közötti kapcsolat alakulása. A gyönyörű ifjú lány a múzsa szerepét tölti be az idős festő számára, felbukkanása segít neki túllendülni a felesége halála miatt érzett lelki traumán. A legkisebb Renoir-fiú, Claude-Coco többször is azt állítja, hogy az apja – akit következetesen gazdának nevez – ágyába vitte a modelljeit, az anyjától kezdve Gabrielle-ig bezáróan, és ez a sors vár Andrée-ra is. Nem biztos azonban, hogy ez valóban így volt, lehet, hogy csupán a szülei ellen lázadó kamasz fantáziája lódult meg. A filmből nem derül ki, de az említett Gabrielle Renoir feleségének, Aline-nak az unokahúga, aki egyike volt a művész kedvenc modelljeinek. Jean számonkérő kérdésére apja azt állítja, az anyja követelte tőle, hogy küldje el a lányt, nem tehetett ellene semmit. Mindenesetre a filmben ábrázolt, önerejéből mozgásképtelen, állandó végtagfájdalmakkal küszködő Auguste Renoirnak nem valószínű, hogy szexuálisan túlfűtött gondolatai lettek volna. Egy meghitt pillanatban azt mondja Andrée-nak: „Túl korán és túl későn.” Ezzel pontosan fejezi ki kettejük kapcsolatát. Fejük összeér, hosszasan néznek maguk elé. Szemükben szeretet van, mint egy jóságos nagypapa és kedvenc unokája között, nyoma sincs erotikus vonzalomnak.
Szerelem Jean és Andrée között szövődik. A két fiatal közül a lány sokkal határozottabb egyéniség, míg a középső Renoir-fiú személyisége kialakulatlan. Andrée tudja, hogy mi akar lenni – színésznő, mégpedig amerikai –, míg Jean a lány kérdésére azt válaszolja: „Nincs. Se álmom, se ambícióm.” Jean számára a film ekkor még csupán annyit jelent, hogy szereti a mozit, otthonukban házi vetítőtermet rendez be, s itt kereskedőktől vásárolt filmeket néznek. Nem hivatásbeli elköteleződésből, hanem azért, hogy jó pontot szerezzen a lánynál, megígéri neki, hogy a háború után közösen fognak filmet készíteni. Andrée tele van türelmetlenséggel, belülről fűti őt a művészi önkifejezés vágya, és mindent azonnal akar: „El kell venni mindent, Jean. Nem szabad félni. Nekem minden kell. Nem várok. Nincs türelmem.” Ám ez a túlzott magabiztosság csupán látszat, Andrée tele van kétségekkel, amit bizonyít, hogy alig kezdődő kapcsolatuk egy válságos pillanatában elbizonytalanodik, valóban van-e tehetsége a filmezéshez. Jean az, aki erőt önt belé. A fiú számára ekkor még olyannyira nem fontos a filmezés, hogy szerelme és apja határozott ellenkezésének dacára is visszamegy a frontra, mert úgy érzi, nem hagyhatja cserben a társait. Megkísérti a sorsot, szemben bátyjával, a későbbi ismert filmszínésszel, Pierre Renoirral, akit sebesülése után leszerelnek.
Fiától való búcsúzásakor az öreg Renoir elhunyt asszonya, Aline maga festette portréja előtt megvallja azt, amit túlzott szemérmességből valószínűleg soha nem mondott még ki: „Anyád. Mindent neki köszönhetek. A vérem forrongott, ő lecsillapított. Húsz évvel voltam idősebb nála. Mielőtt megismertem, azt hittem, vége az életemnek. De nem. Akkor kezdődött.” Aline, a feleség és anya összetartó szerepe kiemelten fontos volt a Renoir család életében, amit Jean is megerősít azzal, hogy hittel vallja: elhunyt anyja Istenhez intézett közbenjárása mentette meg attól, hogy amputálni kelljen súlyosan megsebesült lábát.
A film befejező képsorai Renoir művészetével harmonizálnak: a világban zajló vérontás ellenére megteremtődik az összhang a családtagok és a szolgálók között. Gabrielle is itt van, egy csecsemővel a karjában. Majd a mezőn feláll egy, a járást most tanuló gyermek, néhány bizonytalan lépést tesz. A teret betölti a mindenütt elömlő, aranyló napsugár. Bár az öldöklés minden korban újrakezdődik, az élet, Isten teremtett világa soha nem pusztul el, megmarad benne a szépség, a tisztaság, a jóság.
Abban, hogy Jean Renoir később megrendezte minden idők egyik legszebb háborúellenes filmjét, A nagy ábrándot – ami 1958-ban felkerült a világ legjobb tizenkét filmjeként ismert Brüsszeli tizenkettő listájára –, minden bizonnyal döntő szerepet játszottak a fronton átélt gyötrelmei, szenvedései. Jean és Andrée a háború után összeházasodtak, több filmet készítettek együtt a némafilm korszakában. Andrée Catherine Hessling néven vált ismert színésznővé. Született egy fiuk is, Alain. Házasságuk azonban megromlott, 1931-ben elváltak. Ettől kezdve pályájuk ellentétes irányban haladt: Jean Renoir egyre magasabbra emelkedett, Catherine viszont folyamatosan csúszott lefelé. Ugyanazon évben, 1979-ben haltak meg: Jean Hollywoodban, megbecsüléstől övezve, Andrée Franciaországban, teljesen elfeledve.

 

(Renoir, Francia film, 111 perc, 2012; főbb szereplők: Michel Bouquet, Christa Theret, Vincent Rottiers, Thomas Doret,  Laurent Poitrenaux)