Gésák a Duna-parton – a japán kultúra hatása a magyar művészetre
Fotó:Mészáros Ákos

Most itt az alkalom, hogy tágítsuk tudásunkat e tárgyban, hiszen a számunkra egzotikus szigetország, Japán, ennél sokkal többet tartogat számunkra. A Várkert Bazár Testőrpalotájában nem olyan régen nagyszerű kiállítás nyílt, amely azt mutatja be, nem is olyan régen hogyan hatott a japán képző- és iparművészet a magyar alkotók műveire.
Vagyunk úgy olykor többen is, akik valamilyen alkotó tevékenységet végzünk – képzőművészek, írók, zenészek –, hogy úgy érezzük, kell valamiféle megújulás, szellemi tartalmak vagy akár egy másfajta tárgyi kultúra szükséges a felfrissüléshez. Ilyenkor új „forrásokat” keres az ember. Szokatlan dolgokra vágyunk, szabadulni akarunk a „lerágott csontoktól”, ahogyan Zorán énekelte a hatvanas években: „Valami újat szeretnék!”
Ilyen megújító erővel hatottak a Japánból Európába érkező színes fametszetek, a lakkozott, díszes fadobozok, vagy az ott készült bútorok az európai és azon belül a magyar művészekre.
Az előzményekhez tartozik, hogy Japán 1635 óta teljesen elzárkózott a külföldi kapcsolatoktól. A történészek szerint Matthew Perry amerikai sorhajókapitány flottája 1853-ban kikötött Ura­gánál (a mai Tokiói-öbölben), s ekkortól Japán számos kikötőjét megnyitotta a nemzetközi kereskedelem előtt. Az 1850-es évek elejétől tömegesen áramlottak Európába a japán műtárgyak, és megjelentek a kontinensen az első japán művészeti gyűjtemények is. A szigetország felismerte, hogy iparának fejlesztésével, piacainak szélesítésével és kultúrájának hirdetésével növelheti politikai és gazdasági erejét a nemzetközi színtéren. A XIX. század második felében a világkiállítások egyik legszívesebben látott vendége volt a szigetország, s exportjának nagy részét a tradicionális japán művészetekhez kötődő termékek alkották, mint a lakk, a kerámia és a papír.
A japán kultúra megismerése és adaptálása Franciaországban nagy jelentőséggel bírt. A francia impresszionisták számára a japán művészet a látás forradalmát indította el. A japán fametszetek árnyalatok nélküli színsíkjai, az erős kontúrozás és a természeti formák stilizálása elementáris erővel hatott nemcsak Gauguin és Van Gogh művészetére, hanem a többi posztimpresszionista mesterre, köztük Cézanne-ra is. Nem beszélve a szecesszió kiválóságairól, akik szintén komoly inspirációs erőt meríthettek a japán szellemiségből és tárgyi kultúrából. Az új áramlatok befogadása 1900 körül jelentős szerepet játszott a már kifáradóban lévő akadémizmus túlhaladásában is.
A japán fametszetek legkorábban az 1850-es években jelentek meg Párizs műkereskedőinél. Az egyik, talán a leghíresebb színes fametszet A Fuji-hegy 36 látképe: A kanagawai nagy hullám című alkotás, amely 1830 körül keletkezett. Egy 1900 körül utánnyomott példánya a Várkert Bazárban nyílt tárlat egyik különlegessége. A kép, amely gróf Vay Péter gyűjtése, ma a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeum tulajdona. Vay Péter címzetes püspök, világutazó, misszionárius, író 1908-ban megjelent a Kelet művészete és műízlése című könyve is látható a kiállításon.
A tárlat rendezői két teljes emeleten helyezték el tárgyaikat, képeiket, grafikáikat, amelyeket rengeteg múzeumból válogattak össze. Mindjárt az első teremben egyedülállóan nagyméretű festményeket nézhetünk meg Tornai Gyulától, a századforduló elismert orientalista festőjétől. Nagy hatással volt rá Hans Makart, híres bécsi festő Kelet iránti rajongása. Pesten Benczúr Gyula tanítványa volt. Áldozat Siva istennőnek című olajképe 1906 körül készült. Egy másik, a Japán nő virágoskertben című festménye  remekül érzékelteti a hamisítatlan japánkert hangulatát.
A termekben elszórtan mindenfelé láthatunk eredeti japán fametszeteket, nemcsak Hokusaitól, másoktól is; például Utagawa Kunisadától vagy Kikukawa Eizantól. Színes fametszeteik 1804 és 1848 között készültek.
A kiállításon a központi helyet Székely Bertalan Japán nő (1871) című nagyméretű olajfestménye foglalja el. A kép érdekessége abban rejlik, hogy a nő európai, csupán a környezete japán. A nőalak beállítása romantikus előképeket idéz: Székely mester számos, szépítkező japán nőt ábrázoló fametszetet és rajzot ismerhetett. A nő ébenfekete haja éles ellentétben áll alabástromfehér bőrével. A háttérben egy festett paraván látható, aszimmetrikus mintával. A nőalaktól jobbra elhelyezkedő hajnalkabokor megjelenítése viszont realisztikus. A képen megfestett tárgyak láthatók voltak a Magyar Nemzeti Galéria  korábbi években rendezett nagyszabású Székely Bertalan-kiállításán.
A magyar mesterek közül mindenképpen kiemelkedik Rippl-Rónai József és Csók István munkássága. Képeiken összefonódik az úgynevezett japonizmus, a szecessziós stílus és a plein air festésmód. Külföldi tartózkodásaik alatt ismerkedhettek meg a keleti művészetekkel. Csók jelentős keleti gyűjteménnyel rendelkezett. Kínai bútorai, Buddha-szobra és japán asztalai is voltak a műtermében. A tárlaton a Nők pávával című képe szerepel. Rippl-Rónai műterméből az 1890-es években több japánosan hosszúkás, keskeny formátumú festmény került ki. Igazi szecessziós munkák voltak ezek, amelyek egy-egy szép tárgyban, madárban, vázában, virágban gyönyörködő, kecses nőket ábrázoltak. Magyarországon nyilvánosan ő mutatott be elsőként japán fametszeteket. Érdekes, hogy a nagyközönség akkoriban még nemigen volt fogékony a japán stílus iránt. Rippl Párizsból hazatérve, a Royal Szálló-béli kiállításáról azt írta: „Mily értelmetlenül állt előtte a műértő közönségünk.”
A tárlaton Jávor Pál (nem azonos a színésszel) és Kosztolányi Kann Gyula csendéleteinek, valamint Nagy Sándor önarcképének hátterében japán fametszetek láthatók. (Kép a képben, ezt a módszert Édouard Manet alkalmazta először, 1868-ban.) A festmények hátterében a metszetek a keleti látásmódot voltak hivatva szimbolizálni, az új törekvésekkel való azonosulást fejezték ki.
Semmiképpen sem feledkezhetünk meg a kiállított tárgyak között helyet foglaló kerámiákról. Meseszép egzotikus motívumokkal díszített tálakat, vázákat és egyéb edényeket láthatunk a Várkert Bazár tárlatán. Kiemelkedik közülük a Vasvörös tányér fehér bambuszokkal díszítve (1736–1795). A gyönyörű porcelán máz feletti, vasvörös festéssel, kitakarásos technikával készített fehér mintával kápráztatja el a látogatókat.
A falakon megnézhetjük a japán témájú színdarabok és drámák korabeli szereplőit, a Pillangókisasszonyokat. Láthatjuk az enyhén kövérkés Szoyer Ilonkát Cso-cso-szán szerepében, Puccini Pillangókisasszony című művéből, 1906-ból. A számtalan századfordulós szereplő közül kiemelkedik Pálmay Ilka 1901-es Vígszínház-beli alakításával.
A tárlaton láthatunk bambuszból készült bútorokat is, a termek végére érve pedig a híres és egykoron a művészek körében nagyon népszerű Andrássy úti Japán kávéházról készített óriási méretű fényképek tárulnak a látogató elé. A teraszon üldögélnek a kor nagy mesterei: Szinyei-Merse Pál, Fényes Adolf, Rippl-Rónai a feleségével, Róna József szobrász és még sokan mások.
A kiállított rengeteg látnivaló között bizony könnyen elveszhetünk. Sokat segíthetnek azonban a kurátorok, műtörténészek falra ragasztott útba igazító, magyarázó szövegei.
A termeket járva megállapíthatjuk, hogy a századvégen élt magyar művészek nem „lopták” a témákat és a különféle megoldásokat a japán művészektől, hanem csupán inspirációs lehetőségnek, ihlető, megújító forrásnak tekintették azokat. Nem vakon másoltak, hanem bizonyos módszereket vettek át a japán fametszőktől. Például a különleges képkivágásokat, a megszokottól eltérő nézőpontokat vagy a különböző textúrájú felületek egymásra helyezését. Ezzel a lendülettel szép lassan sikerült elszakadni a már sok szempontból kiüresedett akadémizmustól.
(A kiállítás a Várkert Bazár Testőrpalotájában március 12-éig látható.)