Forró pillanatok a Kaszap-kupán

A Sóstói-stadion egyik edzőpályáján több mint harminc csapat küzdött három korosztályban egymással, a labdával és főleg a 38–40 fokos hőséggel – a szervező egyházmegyei ifjúsági iroda fiataljai pedig a kedélyek hűtésével. Mert ahogy mindig, itt is – a pályán és azon kívül egyaránt – mindenki győzni akart. Noha igazat adok annak, aki azt állítja, hogy ilyen időben ez nem teljesen normális dolog, mégis azt kell mondanom, hogy mi ott mindannyian győztünk, mert nem adtuk fel és végigjátszottuk a meccseket, pedig sokszor már ahhoz is hatalmas lelkierő kellett, hogy kettőt lépjünk a forróságban.

Egymás tiszteletére szólított fel mindenkit megnyitójában a korábban szintén szívesen futballozó Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök, és valóban megtanultuk tisztelni az ellenfelet, amikor láttuk, hogy a másik ugyanúgy ki van téve a folyadékveszteségnek és az ibolyán-inneni és -túli sugárzásnak. A nagy meleg miatt bundagyanús meccs nem volt – ebből a játékból a pénz egyébként is teljesen ki volt zárva, mert a pálya melletti fagyiárusnak kellett adni egy kis ideig tartó hűsítő érzésért.

A pályán sztárokat, Iniestát és Xavit nem találtunk magunk között, de mi is futottunk, cseleztünk, ha kellett, ütköztünk, védekeztünk, támadtunk, főleg pedig gólokat rúgtunk, és az Eb-döntő előtt egy nappal úgy éreztük – szerintem jogosan –, hogy most itt van a futballvilág központja, és nem Kijevben. Bár a kupát mi szerettük volna hazavinni, el kell ismerni, voltak, akik jobban bírták szusszal, de a nap legfontosabb tanulsága számomra, hogy egy pohár hideg szódának is lehet úgy örülni, mint egy gólnak. És ami még fontosabb: hogy van egy jókedvű, egymásért küzdő, „újemberes” csapatunk…