„Földre borulva imádkozott”

Máté evangélista szerint Jézus is „arcra borulva” kérte az Atyát a Getszemáni-kertben halálára készülődve: „Atyám, ha lehetséges, kerüljön el ez a kehely, de ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogyan te.” (Mt 26,39)

Amikor akaratunk, vágyaink nehezen látszanak összeillőnek Isten akaratával, a valósággal, imánk egyik útja lehet a földre borulás. Ahhoz a földhöz kerülünk ilyenkor közel, amelyből vétettünk, Isten akaratából, és ahová visszatérünk. Azt próbáljuk elfogadni, szavak nélkül is akár, hogy életünk eseményei egy nálunk nagyobb, bennünket sokszor meghaladó rend részei, amelyről hisszük, hogy az emberszerető Isten gondolatai szerint való.

A földre borulás éppen ezért az ő nagyságának feltétlen elismerése, imádása és saját törékenységünk belátása is.

A katolikus liturgia ritkán él ezzel a gesztussal. Az egyik ilyen alkalom nagypéntek liturgiája, amely egyedülálló módon teljes csendben kezdődik: a liturgiát vezető pap és a segédkezők földre borulnak. Jézus halálának misztériumába lépünk ezen a napon: a liturgia küszöbén töredelemmel borulunk le e nagy titok előtt, amely minden ember halálát is magában foglalja. A másik ilyen a diakónus-, pap- és püspökszentelés liturgiája, valamint a szerzetesek ünnepélyes fogadalma. Miközben a közösség a mindenszentek litániáját énekli, a szentelendő vagy fogadalmat tévő jelölt földre borulással fejezi ki annak az Istennek való teljes önátadását, és reá való hagyatkozását, akinek jósága előtt mindnyájan egészen kicsinek és méltatlannak érezzük magunkat.