Az idei nyár számomra maga a kánaán. Miközben tudom, ez az időjárás nem mindenkinek jelent felhőtlen örömet. (Még akkor sem, ha történetesen most csakugyan egyetlen felhő sincs az égen.) Főként azoknak nem, akik nem hűs irodában dolgoznak, hanem a szabad ég alatt, esetleg éppen most aratják a búzát vagy az aszály miatt siratják a jövő évi termést. A betegek és a szülés előtt álló kismamák számára is nehéz napok ezek. A panellakásokban élők sem lelkesednek. És bármennyire várták is a nyarat, a hajléktalanok is megszenvedik a sivatagi napokat.
Határhelyzet ez, akárcsak az idei, dermesztően hideg február volt. A határhelyzetekben pedig sokszor sok mindenre fény derül. Leginkább arra, mennyi bennünk a türelem, a jó szándék, egy kis pátosszal mondhatnám: az emberség.
Mert van, akinek elegendő egy órás (egyébként késés nélküli), de kánikulában töltött vonatút arra, hogy az összes vasúti dolgozót ordítozva elküldje egy mienknél is melegebb éghajlatra. Van, aki ezekben a napokban nehezen tűri, ha éjszaka a nyitott ablakokon keresztül áthallatszik a televízió hangja. Ezért képes minden ajtón bedörömbölni a házban, mert a hőség mellé legalább csendet szeretne. Ugyanakkor akadnak olyanok is, akik a tikkasztó melegben vizet osztanak másoknak. És vannak, akiknek amúgy nem, most mégis eszükbe jut átadni a helyüket a buszon, villamoson. Egy ismerősömről pedig tudom: mindennap megörvendeztet két gombóc fagylalttal egy járni már nem tudó idős nénit. Embert próbál hát a meleg. Aki bírja, azt segítségnyújtásra ösztönzi, aki nem, azt türelemre inti. Hogy csakugyan, minden értelemben felhőtlen lehessen a nyár.
Fotó: Bókay
