Elkezdett dolgozni bennem az igen – Villanófényben: Marton Zsolt
Fotó: Fábián Attila

 

Budapest mellől, Maglódról származik. Ott nevelkedett tizennégy éves koráig egy hagyományos katolikus családban – mondja. A „hagyományos” kifejezéssel máris vallás­szociológiai megállapítást tesz. „Gyerekkoromban szüleim nemigen gyakorolták vallásukat, bár édesanyám szíve mélyében hívő volt.” A hatvanas évek ifjúságához tartoztak, ez az úgynevezett beatnemzedék, s a szocializmus idején éppen ez a korosztály maradt ki az élő katolikus közösségi életből. „Édesapám egyháztisztelő volt, ugyanakkor gyakorlatiasan gondolkodott, olykor markáns egyházkritikát fogalmazott meg.” Tárgyilagos, mégis szeretettel szóló szavak.
A szülők ennek ellenére ragaszkodtak hozzá, hogy gyermekük első­áldozáshoz járuljon, majd bérmálkozzék. S az édesapa szorgalmazta azt is, hogy fia az általános iskola után a piarista gimnáziumban folytassa tanulmányait.
„Nyolcadikban egész jó tanuló voltam, plébánosom fölvetette, nem szeretnék-e egyházi iskolába menni. Kettős érzés munkált bennem. Isten ments! – ez volt az első gondolat. Kedves, jó plébánosom régi vágású, szigorú pap bácsi volt, s mivel az iskolát vele azonosítottam, nem akartam olyanná válni, mint ő. Ugyan­akkor valami halvány vágy mégiscsak vonzott. Mélyen hívő anyai nagyanyám néhány biztató szót mondott a piaristákról. Nagyon tiszteltem őt, arra gondoltam, akkor nem is lehet olyan riasztó. Otthon elmondtam ezt édesanyámnak, ő pedig megemlítette édesapának. Arra vártam, hogy azonnal elutasítja az ötletet: ugyan, a papok! De meglepő módon fölkapta a fejét: »Ez nem is rossz!« Azt mondta: »Fiam, a papok okos, művelt emberek, neked pedig arra van szükséged, hogy jól felkészülj az életre.«”
S a család egyetlen fia elindult Kecskemétre, a piaristákhoz. Öccse majd első gimnazista korában születik, akivel a korkülönbség ellenére nagyon szeretik egymást. Nyolcadikosként, bérmálkozás idején vetődött föl benne a papság gondolata. „Valami megérintett, de csak játékos ötletként.”
A felnövekvő gyermek nagy kérdése: mi szeretne lenni? Marton Zsoltot vonzotta a természet, így adódott a gondolat: erdész lesz. Az apa azonban intette: „Fiam, ne legyél erdőkerülő, akkor inkább már mérnök.” Csakhogy a reál­tárgyak nehezebben mentek, inkább a humán felé vonzódtam – emlékezik Zsolt atya.
1980-ban kollégista lett a kisdiák. „A piaristáktól nemcsak tudást, hanem keresztény humanista szemléletet is kaptam. Azt szoktam mondani: Kecskemét volt az első megtérésem helyszíne. Kamaszként, a felnőttkor felé törekvő fiatalként ott találkoztam mélyebben a hittel. Kiváló tanárom, Ruppert József atya volt a lelkiatyám. Lukács László igazgatót lelki embernek tartottam, máig jóban vagyok vele, szeretem, tisztelem őt. Tavaly halt meg Szegheő József atya, akire ugyancsak szívesen emlékezem. Osztályfőnököm, Balázs Gergely is kedves ember. Szép évek… bár eleinte nem volt könnyű beilleszkedni. De aztán amennyire nehezen ment, annyira megszerettem.”
Mégsem a piaristáknál érettségizett. Szelíd megértéssel mondja, amivel akkoriban szembe kellett néznie: „Szüleim házassága akkor éppen súlyos válságba jutott, nekem meg leromlott a tanulmányi eredményem.” A péceli Ráday Pál Gimnáziumban végezte a negyedik osztályt, „de nekem a piarista három év volt a meghatározó”.
Kecskeméten szinte forrongott-formálódott benne a jövőről vallott elképzelése. Színész szeretett volna lenni, játszott is az amatőr színjátszó csoportban. „A papi hivatás másodikos koromban vetődött fel ismét.” A szerzetes tanárok mellett a rajzot egy volt piarista diák, fiatal házasember tanította. „Úgy gondolta, ezeket a pubertáskorú fiúkat meg kell tanítani az udvarlásra. Eljártunk »udvarlós szakkörére«, mesélt nekünk saját tapasztalatairól, egy alkalommal szerelmes levél írását kaptuk házi fel­adatnak, máskor megfogalmaztuk, milyen lányt képzelünk el magunknak. Az egyik foglalkozás után odalépett hozzám a tanár úr, s nekem szegezte a kérdést: »Ugye te pap leszel?« Meglepődtem, hiszen semmi jelét nem mutattam ennek, nem is gondolkodtam róla komolyan. Színjátszó voltam, parodizálni, komédiázni mindig is szerettem, gondoltam, miért rontsam el a hangulatát egy nemmel. Ájtatoskodó arcot vágtam, s úgy válaszoltam: igen.”
De az igen megmaradt benne. „Miért mondta a tanár, hogy »ugye te pap leszel?« Mert úgy nézek ki, vagy netán méltó vagyok rá? Isten üzenete lenne? Ez örömmel töltött el, megtiszteltetésnek éreztem. Hiszen nagy dolog, ha Isten megszólított engem! Szóval elkezdett dolgozni bennem az igen.”

A cikk folytatása a nyomtatott lapszámunkban olvasható.