A díványboldogság rombol le minket

Kedves fiatalok, jó estét kívánok! Jó itt lenni veletek ezen az imavirrasztáson! Miközben imádkoztunk, felötlött bennem az apostolok képe pünkösd napján. Ez a jelenet segíthet megértenünk mindazt, amit Isten életünkben, bennünk és velünk megvalósítani álmodik. Azon a napon a tanítványok félelemből bezárkóztak. Fenyegetve érezték magukat a környezetüktől, amely üldözte, és egy kis lakásba, mozdulatlanságra és bénultságra kényszerítette őket. Eluralkodott rajtuk a félelem. Ebben a helyzetben valami látványos, valami nagyszabású dolog történt. Jött a Szentlélek, tűznyelvek ereszkedtek alá mindannyiukra, s ezek arra indították őket, hogy belevessék magukat egy olyan kalandba, amilyenről sosem álmodtak. A helyzet egészen megváltozik.
Meghallgattunk három tanúságtételt; szívünkkel megérintettük a tanúságtevők történetét, életét. Láttuk, hogy – akárcsak a tanítványok – mindhárman hasonló időszakokon mentek keresztül; amikor minden összeomlani látszott, tele voltak félelemmel. Azzal a félelemmel és szorongással, amely annak tudatából születik, hogy otthonomból kilépve talán soha többé nem látom a szeretteimet, azzal a félelemmel, hogy nem értékelnek és nem szeretnek, azzal a félelemmel, hogy nem lesz több lehetőségem. Ők ugyanazt osztották meg velünk, amit a tanítványok megtapasztaltak: a félelmet, amely egyetlenegy dolgot eredményez. Mit? A bezárkózást. És amikor a félelem bezárkózáshoz vezet, egy „ikertestvére” is kíséri: a bénultság. Annak érzése, hogy ebben a világban, városainkban, közösségeinkben nincs több lehetőség fejlődni, álmodni, alkotni, a távolba tekinteni, végeredményben: élni. Ez az egyik legnagyobb baj, ami érheti az embert az életben, kiváltképp az ifjúkorban. A bénultsággal együtt elveszítjük a találkozás, a barátság örömének ízét, az együtt álmodás, a másokkal együtt haladás ízét. Ez eltávolít a többiektől, meggátol a kézfogásban, amint láthattuk (a táncosok előadásában tegnap este); mindegyik be volt zárva a maga kis üvegszobájába. De van az életben egy még veszélyesebb és gyakran nehezen felismerhető bénultság, amelyet nem nagyon akarunk beismerni. Szívesen jellemzem így e bénultságot: ez akkor születik, amikor összekeverjük a boldogságot a dívánnyal, a kanapéval! Igen, amikor azt hisszük, hogy a boldogságunkhoz egy díványra van szükségünk, amely segít, hogy kényelemben, nyugalomban, biztonságban éljünk. Olyan díványra, mint amilyenek manapság léteznek: modernek, még altató masszázsra is képesek, és nyugodt órákat biztosítanak, hogy a videojátékok világába repüljünk, és órákat töltsünk a képernyő előtt. Minden fájdalmat és félelmet távol tartó dívány ez, amely bezár minket a házba, hogy semmiért se kelljen fáradoznunk vagy aggódnunk. Valószínűleg a díványboldogság az a csendes bénultság, amely a leginkább le tud rombolni minket, amely a leginkább le tudja rombolni az ifjúságot. „És miért történik ez, Atyám?” Mert szép lassan, anélkül, hogy észrevennénk, elbóbiskolunk, elbambulunk és elbutulunk. Tegnapelőtt azokról a fiatalokról beszéltem, akik húszévesen nyugdíjba mennek. Ma az alvó, bamba és elbutult fiatalokról beszélek. Közben pedig mások – valószínűleg az élénkebbek, de nem a jobbak – döntenek a jövőnkről. Sokak számára biztosan könnyebb és előnyösebb, ha a fiatalok bambák és kábultak, ha összekeverik a boldogságot a dívánnyal; sokak számára ez hasznosabb, mint ha a fiatalok éberek, ha válaszolni akarnak Isten álmára és a szív valamennyi mély vágyára. Ti, kérdezlek titeket, ti alvó, bamba és elbutult fiatalok akartok lenni? (Nem!) Akarjátok, hogy mások döntsenek a jövőtökről? (Nem!) Szabadok akartok lenni? (Igen!) Ébren akartok élni? (Igen!) Akartok küzdeni a jövőtökért? (Igen!) Nem vagytok túlságosan meggyőzőek… Akartok küzdeni a jövőtökért? (Igen!) De az igazság máshol van: kedves fiatalok, nem azért jöttünk a világra, hogy „vegetáljunk”, nem azért, hogy kényelmesen ellegyünk, hogy az életből díványt csináljunk, amely elaltat minket; ellenkezőleg, másvalamiért jöttünk: hogy nyomot hagyjunk. Nagyon szomorú, ha valaki úgy éli le az életét, hogy nem hagy nyomot. De amikor a kényelmet választjuk, összekeverve a boldogságot a fogyasztással, azért megfizetünk, nagyon, de nagyon drágán: elveszítjük a szabadságot. Nem vagyunk szabadok arra, hogy nyomot hagyjunk. Elveszítjük a szabadságot. Ezt az árat fizetjük! Sokan vannak, akik azt akarják, hogy a fiatalok ne legyenek szabadok; sokan vannak, akik nem akarják a javatokat, akik azt akarják, hogy kábák, bambák, alvók legyetek, de szabadok soha! Nem! Ezt nem engedhetjük! Meg kell védenünk a szabadságunkat. A bénultság ott kezdődik, ha azt gondoljuk, hogy a boldogság szinonimája a kényelem, s hogy boldognak lenni azt jelenti: alva és elkábítva éljük az életünket, hogy a boldogság egyetlen módja a kábulat. Bizonyos, hogy a kábítószer árt, de létezik ám sok más, társadalmilag elfogadott kábítószer is, amely szintén nagy, vagy még nagyobb rabságba dönt. Mindkét fajta kábítószer a legnagyobb értékünktől foszt meg bennünket: a szabadságtól! Megfosztanak minket a szabadságtól! Barátaim, Jézus a kockáztatás ura, a mindig „tovább” ura. Jézus nem a komfort, a biztonság és a kényelem ura. Jézus követéséhez szükség van egy adag bátorságra, döntést kell hoznunk arról, hogy a díványt lecseréljük egy pár cipőre, amelyben soha nem álmodott, de nem is gondolt utakon járhatsz, olyan utakon, amelyek képesek új távlatokat nyitni, és örömmel fertőzni, azzal az örömmel, amely Isten szeretetéből fakad, azzal az örömmel, amelyet szívedben az irgalmasság minden gesztusa és cselekedete hagy. Utakra indulsz, követve Istenünk „őrültségét”, aki megtanítja nekünk, hogy megtaláljuk őt az éhezőben, a szomjazóban, a mezítelenben, a betegben, a bajba került barátban, a bebörtönzöttben, a menekültben, a bevándorlóban, a magányos szomszédban. Elindulsz Istenünk útjain, aki arra hív minket, hogy közszereplők legyünk, gondolkodó emberek, társadalmi vezetők; aki arra ösztönöz minket, hogy szolidárisabb gazdaságban gondolkodjunk. Bárhol is vagytok, Isten szeretete arra hív, hogy vigyétek el oda az örömhírt, és életeteket adjátok ajándékul neki és a többieknek. És ez azt jelenti, hogy bátrak vagytok, azt jelenti, hogy szabadok vagytok! Azt mondhatnátok nekem: „De Atyám, ez nem mindenkinek szól, hanem csak néhány választottnak!” Igen, ez igaz, ám ezek a választottak mindazok, akik készek arra, hogy megosszák az életüket másokkal. A Szentlélek megváltoztatta a tanítványok szívét pünkösd napján – bénultak voltak –, s ugyanezt tette a mi barátainkkal is, akik megosztották velünk tanúságtételüket. A te szavaidat használom, Miguel: te azt mondtad nekünk, hogy azon a napon, amikor a „farmon” rád bízták a feladatot, hogy javíts a ház működésén, érteni kezdted, hogy Isten kér valamit tőled. Így kezdődött az átalakulásod. Ez az a titok, kedves barátaim, amelyet mindannyiunknak meg kell tapasztalnunk! Isten vár tőled valamit. Értitek? Isten vár tőled valamit, Isten akar tőled valamit, Isten vár téged. Isten jön, hogy áttörje bezártságunkat, hogy megnyissa az életünk ajtaját és a látásunkat. Isten jön, hogy megnyissa mindazt, ami bezár téged. Álmodni hív, meg akarja láttatni, hogy a világ másmilyen lehet veled. Így van: ha te nem adod a legjobbat magadból, a világ nem lesz másmilyen. Kihívás ez. A kornak, melyben élünk, nem díványfiatalokra („młodzi kanapowi”) van szüksége, hanem olyan fiatalokra, akik cipőt, sőt még inkább bakancsot húztak. A mai kor csak kezdőcsapatba került játékosokat fogad el, nincs hely cseréknek. A mai világ azt kéri tőletek, hogy legyetek a történelem főszereplői, mert az élet mindig szép, ha meg akarjuk élni, ha nyomot akarunk hagyni magunk után. Ma a történelem azt kéri tőlünk, hogy védjük meg méltóságunkat, és ne engedjük, hogy mások döntsenek a mi jövőnkről. Nem! Nekünk kell döntenünk a jövőnkről, nektek a ti jövőtökről. Az Úr, mint pünkösdkor, az egyik legnagyobb megtapasztalható csodát akarja végbevinni: el akarja érni, hogy a kezed, az én kezem, a mi kezünk a kiengesztelődés, a közösség, az alkotás jelévé változzon. A te kezeidet akarja felhasználni a mai világ építésére. Veled akarja azt építeni! És te, mit válaszolsz? Mit válaszolsz? Igen, vagy nem? Azt mondod nekem: „De Atyám, én nagyon korlátozott vagyok, bűnös vagyok, mit tehetnék?” Amikor az Úr hív minket, nem arra gondol, mik vagyunk, nem arra, mik voltunk, nem arra, mit tettünk vagy mit mulasztottunk el. Ellenkezőleg: abban a pillanatban, amikor hív minket, azt nézi, amit tenni tudnánk, mindazt a szeretetet, amelyet adni tudunk. Ő mindig a jövőre, a holnapra fogad. Jézus mindig a jövő horizontján, és sosem a múzeumban lát téged. Barátom, ezért ma Jézus arra hív téged, hogy hagyj nyomot az életen, hagyj nyomot a történelmen, saját életed és sok más ember életének történelmén. A mai élet azt tanítja nekünk, hogy nagyon könnyű arra figyelnünk, ami megoszt minket, arra, ami elválaszt minket egymástól. El akarják hitetni velünk, a bezárkózás a legjobb módja annak, hogy megvédjük magunkat attól, ami árthat nekünk. Ma nekünk, felnőtteknek – nekünk, felnőtteknek! – szükségünk van rátok, hogy megtanítsátok nekünk – ahogyan ma ti teszitek – az együttélést a különbözőségben, a párbeszédben, a multikulturalitás megosztásában, nem mint fenyegetést, hanem mint kedvező lehetőséget. És ti kedvező lehetőséget jelentetek a jövőre. Legyen bátorságotok tanítani minket, legyen bátorságotok megtanítani nekünk, hogy könnyebb hidakat építeni, mint falakat húzni. Szükségünk van arra, hogy ezt megtanuljuk. És mindnyájan együtt kérjük tőletek: követeljétek meg tőlünk, hogy a testvériség útjain járjunk! Legyetek ti a mi vádlóink, ha a falak, az ellenségesség, a há- ború útját választjuk! Hidakat építeni: tudjátok, melyik az első építendő híd? Az, amelyet itt és most meg tudunk valósítani: megfogni, megszorítani egymás kezét. Gyerünk, most! Építsétek meg ezt az emberi hidat, fogjátok meg egymás kezét, mindnyájan: ez az elsődleges híd, az emberi híd, az első híd, a minta. Mindig fennáll a veszélye annak – mondtam tegnap –, hogy ott maradunk kinyújtott kézzel, de az életben kockáztatni kell, és aki nem kockáztat, az nem győz. Ezzel a híddal haladjunk előre! Itt és most, alkossuk meg ezt az első hidat: szorítsátok meg egymás kezét! Köszönöm. Ez a nagy testvéri híd, bárcsak megtanulnák ezt tenni e világ nagyjai is…, és nemcsak a fénykép kedvéért – amikor kezet fognak, de mást gondolnak –, hanem azért, hogy egyre nagyobb és nagyobb hidakat építsenek. Bárcsak ez az emberi híd sok más híd kezdete lenne; ezzel nyomot hagytok a világban! Ma Jézus, aki az út, arra hív téged, téged és téged (rájuk mutat), hogy hagyj nyomot a történelemben. Ő, aki az élet, arra hív, hogy hagyj nyomot, amely élettel tölti meg történelmedet és mások történelmét. Ő, aki az igazság, arra hív téged, hogy hagyd el az elkülönülés, a megosztottság, az értelmetlenség útjait. Benne vagy? (Igen!) Benne vagy? (Igen!) Miként válaszolnak – szeretném látni – a kezeid és a lábaid az Úrnak, aki az út, az igazság és az élet? Benne vagy? (Igen!) Az Úr áldja meg az álmaitokat! Köszönöm.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .