A külső-somogyi dombok és erdők karéjában – egyik oldalról a Tihanyi-félszigeten álló apátsággal, a másikról a Szántódpuszta feletti nyereggel – gyűltek össze július 23-án a környék hívei és nyaralók – autósok, motorosok, kerékpárosok –, hogy Szent Kristóf közbenjárását kérjék életükre. A misét Böjte Csaba, Kocsi György és a pappá szentelése hetvenöt éves jubileumát ünneplő, kilencvenkilenc éves Bíró Antal atya mutatta be.
Az 1735-ben épített, először 1820-ban felújított, majd 2013-ra teljesen megújult Szent Kristóf-kápolna alatt húzódó nyeregben új, vitorlát formázó oltárt állítottunk – mondta el Kocsi György, Zamárdi plébánosa, aki elkötelezett éltetője a búcsús múltnak.
Az Európa nagy kórusversenyeinek első díjait begyűjtő, a Boldogasszony Iskolanővérek erdélyi missziója fenntartásában működő kórus már negyedik alkalommal járja a Balaton-környéki településeket, hogy Böjte Csaba testvérrel „összeénekeljék, összeprédikálják” új otthonuk, a szovátai Marianum felépítésének és berendezésének költségeit. Az épület elkészült, idén pünkösdkor ünnepelhették a felszentelését – tudtuk meg Nagy M. Vera nővértől, aki Czakó Gabriellával, a rend társult tagjával vezeti a kórust. Idén már a Marianum berendezésére és sportszerekre fordíthatják a gyűjtésből befolyt összeget.
A gyerekeket és a karvezetőket egyaránt kimerítő körút során – minden este mise és koncert – a legnagyobb élmény az, amikor az általában hosszú misét követően továbbra is ülve maradnak az emberek – nem akarnak hazamenni. Összegyűlnek Csaba testvér miatt – egy Kodály műveit éneklő gyerekkórusért ezt ennyien azért nem tennék –, aztán végighallgatják az előadást, és látszik az öröm az arcokon, a könnyek a szemekben. – Ez is a mi missziónk – fedi fel „a nagy cselt” Vera nővér, aki tizenkét évvel ezelőtt kérte rendjétől, hogy Erdélyben végezhessen szolgálatot.
A karvezetővel együtt érték el, hogy Szováta és hét Nyárád menti falu gyermekei ma a nagy európai kórusokénak színvonalát elérő együttes tagjai lehetnek. – Misszió a zenei nevelés ürügyén – szokta mondani, mert ebben a kórusban a léleknevelés és a közösségépítés a lényeg. Erős a közösség, de a szakma sem sikkad el. „Valóban számos versenyt nyertünk, de nem erre állunk be. Bár kétségtelen: nagy motivációt jelent, hogy különböző megmérettetésekre utazhatunk” – hangsúlyozza Vera nővér. „Nagyon jó mind a Kodály-módszer, mind a művek és a gyerekek, ahogy az is, hogy mi ketten egy húron pendülünk” – magyarázza a példátlan sikert a nővér. Svájcban, Ausztriában és Brüsszelben egyaránt ismerik már, és bár buszukon román rendszám van, magyar kórusként tartják őket számon. „Jólesik, hogy sokfelé beszélhetünk arról: Erdélyben létezik egy kisebbség. Az is fontos tapasztalat, hogy nem kell feltétlenül iskolarendszer a tudás átadásához. A gyerekek vállalják a délutánokat, hétvégéket, hogy aztán elrepülhessenek Európa különböző városaiba, s igényes, nagy művek szólaljanak meg az előadásukban. Sokan nagyon vágynak a Kodály-módszerre, és több zenepedagógiai képzőhely már régóta kéri, hogy kapcsolódjunk be képzéssel munkájukba” – büszkélkedik a nővér. – Ha így beindul a felnőttképzés, az a jövő garanciája. De a kórusban, amely sokak számára második család is, minden téren látszik a növekedés. Ez azért is lényeges, mert a kórust éltető falvakban nagy a munkanélküliség, amely gyakran hoz magával alkoholizmust, és sokszor megbillenti a családot.
„A kórusban összenőttünk” – mondja a gyulafehérvári kisszemináriumban tanuló Kiss Richárd Mihály kórustag. „Nem feltétlenül csak azért jó itt lenni, mert négy szólamban, tisztán szólal meg a dal; a szerető közeg az, ami megtartja, elkötelezetté teszi a tagokat” – teszi hozzá.
Erre az útra is a kórusból kinőtt nagyok kísérik a fellépőket. „A csapat összetartásánál is fontosabb a szerepük: a számos szervezett, lelkigyakorlatos beszélgetés mellett a kicsik a buszon, strandon komoly témák felmerülésekor a nagyoktól hallhatják a válaszokat. Ők ugyanazt az értékrendet képviselik, mint mi, de a kicsik tőlük jobban elfogadják válaszaikat, hiszen korban közelebb vannak hozzájuk” – mondja az iskolanővér.
A szentmisében Csaba testvér arról beszél – felidézve a dévai otthon megalapításának kezdeti szakaszát –, mennyire működőképes a szeretet parancsa. „Jézus varázsvesszőt ad vele a kezünkbe, mellyel hegyeket lehet mozgatni” – hangsúlyozza, és azt kéri, hogy a szentmisében megáldott Szent Kristóf-botokat mindenki vigye haza. „Jelképezzék ezek a botok azt, hogy van bocsánat a bűnökre, van kiengesztelődés, újrakezdés, talpraállás. Jézus ezen az úton szeretne vezetni bennünket, ahogy Szent Kristóf is a gyűlölet és harag partjáról Krisztushoz, az irgalom és jóság partjára szeretne átvinni. Aki útra akar kelni, Szent Kristóf segítségét akarja kérni, álljon fel, és imádkozzunk együtt az Úrhoz” – szólítja fel hallgatóságát.
A Csillagösvényt járók hamarosan hazatérnek. Új otthonuk várja őket a Szovátán. „Egy otthon, mely annak biztosítéka, hogy »a homokban nem szivárog el a víz«, hogy amit elkezdtünk, folytatódni tud, ha mi máshová elkerülünk. A jövőnek szeretnénk dolgozni. A Marianum garancia, hogy a munkánknak lesz folytatása” – fogalmazza meg Vera nővér.
