Csend és kiáltás

Ám arra szinte alig találunk példát, hogy az írott és a filmes változat értékét tekintve szinte teljesen egyforma legyen. Ha ismerjük Endo Suszaku Némaság című regényét, és összevetjük Martin Scorsese filmjével, azt láthatjuk, hogy az Oscar-díjas amerikai filmrendező szinte egyetlen iótát sem hagyott el az alapműből.
Amint az jól ismert, a Xavéri Szent Ferenc által 1549-ben megkezdett missziónak köszönhetően több százezer japán tért át a kereszténységre. A XVII. századra – amikor a Némaság története játszódik – azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A makaói jezsuitákhoz az a hír érkezett Japánból, hogy üldözik a keresztényeket, az egyik köztiszteletben álló misszionáriusról, Cristóvão Ferreira atyáról (Liam Neeson) pedig azt hallották, hogy elhagyta a hitét. A jezsuita Sebastião Rodrigues (Andrew Garfield) és Francisco Garrpe (Adam Driver) dacolva a veszéllyel elutaznak Japánba, hogy személyesen járjanak utána, mi is folyik ezeken a távoli szigeteken.
Nem sokkal megérkezésük után egy barlangban futnak össze az első helybéli keresztényekkel. A két padre egyszerre látja arcukon a rettegést és a határtalan örömöt: végre ismét van papjuk, ám befogadásukkal komoly kockázatot is vállalnak. Az üldözők pénzt ajánlottak fel annak, aki beárul egy keresztényt, de egy papért háromszoros árat fizetnek. Rodrigues és Garrpe egy darabig elkerüli a lefogatást, ám végül a gyenge jellemű Kicsidzsiró (Yōsuke Kubozuka) elárulja őket.
Scorsese képi világa már az első jelenetektől valahonnan ismerősnek tűnt számomra. Egy idő után rájöttem, hogy mindez azért lehetséges, mert az amerikai rendező pontosan azt a miliőt varázsolta elém, ami a regény olvasása során az én képzeletemben is megjelent.
Amint japán földre lép Sebastião és Francisco atya, azonnal rejtőzködniük kell. A félelem és a bizonytalanság fojtogató érzését pedig növeli bennük – és bennünk, nézőkben is – a ködös-homályos vidék. Az öbölben meghúzódó falut szinte teljesen elnyeli a dzsungelszerű természet, az eső mocsárrá változtat mindent – erről akár eszünkbe juthat Kuroszava A hét szamurája is –, jelezve, hogy itt szinte lehetetlenre vállalkozik az, aki a hit magvait szeretné elvetni. Az áporodott levegőben ugyanis könnyen elhal még az is, ami látszólag szárba szökkent.
Van, ahol a misszionárius falakba ütközik, de olyan hely is akad, ahol a fogékony lelkek szinte magukba szippantják az örömhírt. Japán azonban teljesen más. Elsőre úgy tűnik, hogy a hit terjesztése sikeres volt, valójában azonban a helyiek a maguk képére alakították a kereszténységet. Hallhatjuk Rodrigues atya töprengéseit: Vajon miben hisznek egyáltalán a japán keresztények? Mintha csak a túlvilágról, a Paraisóról szóló tanítást értették volna meg – ahol nincs adó, nincs munka, nincs éhség és nincs szenvedés –, ám ennek vajmi kevés köze van Jézus Isten országáról szóló igehirdetéséhez.
A japán „inkvizítor”, Inoue (Issei Ogata) azért akarja megakadályozni a kereszténység térnyerését, mert a misszionáriusokban az európai hatalmak előretolt helyőrségét látja. A padrék csak előkészítik az utat, később a kereskedők után megjelennek a katonák, majd pedig az államot képviselő hivatalnokok is. A hitehagyott Ferreira érvelése is érthető, hiszen szembesülve Inoue lelki és testi kínzásaival belátja: a japánok soha nem válnak nyugati értelemben vett keresztényekké. Rodrigues atya ezt képtelen elfogadni: „Az igazságot hoztuk Japánba, márpedig az igazságnak az a jellemzője, hogy földrajzi helyzettől független. A keresztény nem tehet mást, mint hogy hirdeti az Igazságot minden népnek.” Inoue válasza minderre nem intellektuális természetű. Választás elé állítja Rodrigues atyát: Ha megtagadja a hitét – rálép a Krisztust ábrázoló képre –, akkor megment a kínhaláltól több keresztényt, de ha ragaszkodik a hitéhez, akkor ő lesz a felelős a pusztulásukért. Az egyházüldözés korszakaiban a hitvallónak „könnyű” dolga volt. Csak önmagáért kellett számot adnia; ha elviselte a megpróbáltatásokat, akkor mindvégig nyugodt lehetett a lelkiismerete. Inoue feltétele nem egyszerűen csak morális dilemma, nem létezik rá jó válasz. Az alapokig felforgatja Rodrigues atya lelkét, aki lassan a téboly szélére jut. Talán soha addig nem érezhette ennyire világosan, hogy a szenvedő ember és Krisztus egy és ugyanaz. A legtöbb – mondja Eckhart mester – ha lemondunk Istenről Isten kedvéért. Rod­ri­gues atya vívódásai ezt a paradoxont idézik fel bennünk.
Rodrigues atya mindenben igyekszik követni a Mesterét. A keresztény Kicsidzsirónak – aki számtalanszor elbukik; aki részben Júdásra, más szempontból Szent Péterre hasonlít – mind­annyiszor megbocsát. Bizonyos, hogy a hithű jezsuita az életét is kész odaadni meggyőződéséért. Ám lehetséges-e, hogy valaki egyből Jézus keresztáldozatának legmegrázóbb pontján találja magát: „Élí, Élí, lemá szabaktáni – Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” Rodrigues atya is kétségbeesve kiált fel az égig, hátha meghallgatásra talál. Ám Isten, úgy tűnik, most sem akar megszólalni. Endo regénye modern regény, a film sem lehet más. Isten csendjével ugyanis leginkább a XX., XXI. századi ember küszködik. (Nem véletlenül áll Ingmar Bergman klasszikus filmtrilógiájának középpontjában is ez a hallgatás.) „Nem tudatja velem Isten, hogy mit vár tőlem, és nem segít azokon sem, akiket kínoznak!” – töpreng Rodrigues atya. Ez a némaság pedig elviselhetetlen.
De ha már „kívül-belül” minden elhallgatott, vajon akkor végre megtöri a csendet az isteni Szó?

(Silence/Némaság, amerikai–olasz–mexikói film, 2016, 161 perc, forgalmazó: Freeman Film, bemutató: március 16.)