Az asztalos útja

József arra gondolt, fölszáll valamilyen járműre, de végül gyalogosan indult el az Andrássy út vége felől a városba. A Lukács cukrászdánál hirtelen ötlete támadt: betért, s tejeskávét kért, bécsi kiflivel. Korábban soha nem ragadtatta magát ilyen luxusra, szerényen éltek Máriával, akkor is nehéz idők jártak az egyszerű emberek számára, mint mindig a történelemben. Mégis arra gondoltak, ha kissé összeszedik magukat, gyermekük lesz, egy gyermekük mindenképpen… Már éppen arra gondolt, kézbe veszi a márványasztalkán heverő napilapokat, de akkor a szomszédos széken meghallotta a gyerek hangját:

– Mama, mama – nyűgösködött a fiúcska –, miért nem jött haza a papa?

Az anyja előbb beleharapott szája szegletébe, alig láthatóan megremegett a teste, a gyereken megigazította a derekánál fölcsúszott pulóvert.

– Elment, elment azzal a… József nem hallotta tovább, mert odakint megjelent a kukásautó, sűrített levegőjével éktelenül szuszogott, mindent elnyomott.

József megremegett. Az ovális ebédlőasztalt látta maga előtt. Szerette finom fénnyel politúrozni a tetejét, aztán a támlás székeket, szép biedermeier ívekkel, a hozzájuk illő csíkos kárpitozással. S látta maga előtt az embereket, amint körülülik. A gyerek bánatosan lelógó arccal nyúlt a sajt után, az anya sem szólt, a szék – a szék az asztal magasában, ahol az apja szokott ülni, üres volt.

Az anya – csontra riadt arccal – fölkelt és elindult a gyerekkel a cukrászdából. Járása, bár fiatal volt, elnehezedett, csípője mintha lezuhant volna a földre.

Nem, én soha nem szeretném Máriát ilyennek látni! – tiltakozott József, s már arra gondolt, utánuk fut, s odaáll eléjük: – Asszony, nézd az én Máriámat, fiacskám, te pedig az én fiamat, s meglásd, jobb lesz!

De így nem emelhető ki a fájdalom mély verméből.

József továbbment. Nem messze onnan egy múzeum bejáratához ért. Hogy-hogy eddig még nem vette észre? Belépett, ki akarta fizetni a jegy árát, de egy különösen érdekes alak, akinek nem tudná leírni a kinézését, ránézett és azt mondta: csak menjen, menjen nyugodtan.

Az épület belső üvegezett tere alatt fényesre festett, olajozott vasszörnyeteg állt: egy harckocsi. Fölötte pedig a falakat, háromemeletnyi magasságig, sűrűn emberek arcképe borította be.

Apák, mindannyian apák! – bámulta József az embererdőt, s tekintete megakadt az egyik képen.

Talán mert az erdő is ott volt. Sűrű, messzi orosz erdő. Méteres hó, a fogolytáborban azt gondolták a rabok, olyan hideg az idő, hogy nem hajtják ki őket a fakitermelésre, de tévedtek. Ma meghalok, nem bírom tovább, s már nem is lihegett, minden kifagyott, minden kifogyott ebből a férfiból, az irtásnál a szeméből jövő nedvesség ráfagyott az arcára: kisfiam! És maradék kézmelegébe zárta ezt az elképzelt pöttöm-valamit.

Túlélte. Ezerkilencszázötvenháromban került haza, bakancsból kifogyott lábszárral. A kerítésre ráhegedt az arca. Az udvaron egy kisfiúcska rúgta a pöttyös labdát. Rúgd vissza, papa! – kiáltott a gyerek a semminek, majd odaszaladt, s kacska kis lábával eltalálta a labdát, mely a kerítésig repült. A fiú utána futott, fölkapta a labdát, s akkor meglátta az arcot. Félelmében visszalépett.

– A papával focizok… én odarúgom, s ő visszaadja…

A férfi inai megfeszültek, szájából kitördelte a szavakat:

– Igen, kisfiam, visszaadja, meglásd, most már mindennap visszaadja…

Józsefet fájdalmas melegség sújtotta le. Maradt volna otthon, az asztalosműhelyében.

– Uram, nem nézi tovább a kiállítást? Még sok van hátra.

József nem válaszolt. Elindult kifelé, mintha valamit mormolt volna az ajkai között. Azt érezte, fogyatkoznak benne a szavak, egyre kevesebb marad, de az a kevés éppen elegendő, vagy a legtöbb.

Látta, nem látta? Amikor a férfi megérkezett a táborból, s azt mondta a gyereknek: kisfiam, az képtelen volt úgy válaszolni: apa. Nem tudta megtanulni a szót; apa egy torony volt, deszka, szögesdrót, apa hómező, apa nehéz-fémesen csapódó vagonajtó, apa pufajka, még csak csontra esett arc sem. S aztán amikor ez a gyerek egy napon – immár ötvenévesen – megkereste Józsefet, hogy segítene neki az Öreg emlékiratait sajtó alá rendezni, József zavartan kérdezte tőle: Öreg? – ki az az Öreg?

– Akit apának szoktak nevezni – válaszolta a férfi, egészen jól menő műszaki vállalkozása volt. – Kilencéves koromban került haza. Nem volt időm megtanulni… nem áll a szájamra… nem tudom kimondani…

– De én nem értek a fogalmazáshoz, asztalos vagyok – szabadkozott József.

– Tudom, de azt mondják, a maga fia fogalmaz a legszebben.

És József ment tovább. A Madách térnél a negyvenkilences villamosra rádőlt az este. Hörgő hangon megszólalt a csengő, zajosan becsapódott az ajtó.

– Indulunk.

– Igen, indulunk.

– Mindjárt megérkezünk.

– Csak néhány megálló.

– A hátizsákom?

– Itt van – fordult a férfi a gyerek felé, aki az ablakhoz szorította az arcát.

Apa és fia. A gyerek lábán kitaposott edzőcipő, orra lerúgva, combján Speedo fölirattal az edzőnadrág. Kinőtte, majdhogynem fél lábszárig fölhúzódott. Megeshet, a magával hozott nadrágot összepiszkolta, vagy vizes lett, s az apja kényszerből adta rá ezt.

Vékony, csontos gyerekláb. Vasárnap estére elfárad a város, különösen a háromnapos ünnep után.

– Vége – mondta az apjának.

– Igen, vége.

– Mikor lesz megint ünnep?

– Nem lehet mindig ünnepelni – morogta az apja. – Azért szépen teltek el az ünnepek, így együtt.

– Szépen, papa.

– Szervusz, kisfiam, vigyázz magadra.

– Jól van. Mikor találkozunk megint?

– Két hét múlva, akkor van ismét láthatás.

– Följössz majd értem?

– Nem, a ház előtt várlak.

– Szervusz, papa.

– Szervusz, kisfiam.

József verítékesen szállt le a Szent Gellért térnél. Nem bírta tovább, amint nézte ezt a két embert. A Duna-parton fölemelte tekintetét a folyóra boruló sziklákra. Egyszerre hasadás nyílt rajtuk, s amint bemerészkedett, a barlang mélyén fehér ruhás embereket látott, amint ott térdepeltek, sűrű zengésben.

Előbb arra gondolt, hazamegy, széttöri az asztalt a műhelyben, mellyel éppen elkészült, de ettől fájni kezdett a karja. Letérdelt, mint a fehér ruhás szerzetesek. Senki nem hallotta, hogy ő miféle szavakat mond:

– Uram, küldd el a fiam, küldd el végre!