Az örömszínész ikonjai – Agárdy Gábor két élete

A magyarországi örmények ma is nagy büszkeségüknek tekintik a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színészt, akinek eredeti neve Arklián Gábor vagy Gabriel Arkalijan volt. A szegedi születésű, jelentős életművet maga mögött hagyó művész ugyanis örmény család leszármazottja volt. Nagyapja az örmények lemészárlásának áldozata lett, de édesapja szerencsés módon megmenekült a szörnyűségek elől. Agárdy Gábor korán Thália kegyeltje lett, hiszen nyolcévesen lépett először színpadra, tizenöt évesen pedig „táncos boy és kardalos” volt a szegedi színházban. 1942-ben már a Miskolci Nemzeti Színházban játszott, 1952-től a Fővárosi Operettszínház tagja, majd a Petőfi deszkáin remekelt, 1964 és 1985 között pedig a Nemzeti Színház vezető művésze – több mint félszáz jelentős szereppel.
Színpadi alakításaiból hadd emeljünk ki néhányat: Molnár Ferenc Liliom című művének címszerepe, Brecht Koldusoperájának Bicska Maxija, Miska pincér A csárdáskirálynőben, Zetelaki Dániel az Advent a Hargitán című Sütő-darabban, de ugyanúgy felejthetetlen alakítást nyújtott Katz tábori lelkészként a Švejkben. Filmes szereplései is magukkal ragadók, volt többek között leventeparancsnok, pap és párttitkár. Szeretett komédiázni, énekelni; nem véletlenül kapta a hetvenötödik születésnapjára készült portréfilm az Örömszínész címet.
Nem mehetünk el szó nélkül A gyertyák csonkig égnek című Márai-regényből született színházi és filmadaptáció mellett, amelyben Konrádot alakította. Újra megnéztem Iglódi István rendezését, melyben Avar István mellett a már búcsúzni készülő Agárdyt látjuk – megtörten, betegen. Jutalomjáték volt a javából. A Pesti Magyar Színházban három évig játszották a darabot sikerrel, 2005-ben készült film belőle. A nádasdladányi kastélyban forgatott műben negyvenéves sebek szakadnak fel, s mindegyik fél mondja a magáét, tükröt tartva önmagának, a másiknak és a személyes történelemnek is. Szalay András operatőr sejtelmes fényekkel, árnyakkal bűvöl; régmúlt karol a mába, majd fátyolos-szerelmes vallomásban újra megidéződik a múlt. Különösen Agárdy körül izzik a levegő, amikor tisztázódnak helyzetek, szerepek, bűnök és sérelmek.
A nemzet színészének, Budapest díszpolgárának 2006. január 19-én már az égi szerepet osztotta ki a Nagy Rendező. Alakításainak tüzét-örömét itt hagyta közöttünk, mint ahogy ikonjait is. Több mint húsz éve K. Várnagy Márta és Kling József kaposfüredi magángalériájában láthattam először táblaképeit. A pincetárlat megnyitóján Eperjes Károly is köszöntötte a népes közönséget. Szamóca „Gabi bácsizta” a művészt, aki feleségével érkezett. Kicsit megpihentek a tetőtéri vendégszobában, mielőtt Baróti János kaposvári apátplébános megnyitotta volna az ikonkiállítást. Agárdy Gábor egyébként megfestette Márkot is, a Kling unokát, mégpedig úgy, ahogy szerinte ifjúként fog kinézni az akkor még göndör fürtös kisgyerek. Most a galériatulajdonosok nappalijának főhelyén látható ez az ajándék ikon, s ha összevetjük a már fiatalemberré lett Márk vonásait a két évtizede készült ikonnal, bizony elmondhatjuk: van hasonlóság.
160417_adardy_ikonEmlékszem, sokakat megszólított ez a kiállítás; már csak azért is, mert sem a téma, sem a műfaj, sem az alkotó nem volt mindennapi. A galériatulajdonosoknak viszont ösztönös törekvésük, hogy különleges látvány fogadja az odalátogatókat. Amikor már elpárolgott a közönség, arról faggattam az alkotót, honnan az indíttatás. Mint megtudtam, Bulgáriában forgatták az Egri csillagok című filmet, amikor egy nagy jégeső bezavarta a stábot egy szófiai templomba. Agárdy elkezdte nézegetni az ikonokat, s azok nyomban elvarázsolták. Már ott elhatározta: ha hazaérnek, mielőbb kipróbálja az ikonfestést.
„Egyszer azt kérdezte tőlem egy püspök, mit gondolsz, miért esett éppen akkor a jég? Hát azért, hogy bemenj a templomba! Valóban a Teremtő akarata volt ez; kaptam egy jelet: foglalkoznom kell az ikonokkal” – mesélte a művész.
Beszélgetésünk ideje előtt vagy negyedszázaddal zajlott az említett forgatás, és ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy a neves színész mesterré érjen az ikonfestészetben is. Nevetve kérdezte: „Ha egy egyetem öt év, akkor a hátam mögött hagyott huszonhat esztendő, míg minden fortélyt el nem lestem, hány év?” Elmondta azt is, először hobbinak indult, de egyre inkább beletanult a technikába, és az ikon elválaszthatatlan lett tőle. Úgy véli, ha csak egy dologgal, a színjátszással kellett volna foglalkoznia, azt lehet, hogy már megunta volna. S mivel autodidaktaként fogott hozzá az ikonkészítéshez, sorra felkereste a jelentősebb „ikontermő” helyeket, s a cirill betűs írást éppúgy megtanulta, mint az aranyozást, a veretkészítést, az ötvösmunkát. Aranyozni például Szász Endre festőművésztől tanult, aki ama Egri csillagoknak a látványterveit készítette, s aki a kaposfüredi kiállításon is megjelent.
A színész egy idő után már könnyedén bánt a nehezen beszerezhető trombitarézzel, a speciális alumíniumlemezekkel, a könnyűfémekkel, a fóliákkal. A pannonhalmi apátság alapításának ezredik évfordulójára egy százhetvenöt centiméteres szárnyas oltárt alkotott. A triptichonon Szent István, Szent Gellért és Európa fővédőszentje, Szent Benedek alakja jelenik meg. Ikonja található Orosz­országban, a Danyilov-kolostorban, de a Vatikánban is őriznek tőle egy táblaképet első királyunkról. Ezzel az alkotásával II. János Pál pápát ajándékozta meg.
S hogy volt-e kedvenc szentje Agárdy Gábornak? Mivel Miklósnak hívták az édesapját, így Szent Miklós volt számára a legkedvesebb, jóllehet a legtöbbször Jézus arca jelenik meg az ikonokon, s az évek múlásával mindegyik Krisztus-kép árnyaltabb lett. Mást fejez ki a korábban festettek szeme, mint a fiatalabbaké. A művész egy időben fontosnak tartotta az antikolást, hogy olyan hatásuk legyen a műveknek, mintha évszázadokkal ezelőtt születtek volna, de később letett e szándékáról.
Azt tartják, aki ikont fest, abban Jézus él. Erről is kérdeztem a neves színészt, aki így válaszolt: „Én nem vagyok templomba járó, s különösebben nem szeretem azokat az embereket, akik órákig térdelnek az oltár előtt. Jézussal odahaza is együtt lehetek. Amikor viszont ikont festek, akkor biztosan mellettem áll Krisztus. Ilyenkor ő vezeti a kezemet.”
Beszélgetésünk idején három darabban is játszott. Az Advent a Hargitán Zetelakiját már tíz éve folyamatosan. A My Fair Ladyben meg az öreg csatornatisztító szerepét osztották rá, és Lengyel Menyhért Lenni vagy nem lenni című művének is megvolt már a bemutatója.
A már szintén az égi festőállvány mellé települt Szász Endre megjegyezte a kiállításmegnyitón: ezeket az ikonokat el kellene adni. Agárdy vörös arccal így replikázott: „Te festőművész vagy, ebből élsz. Addig, amíg a képzőművészek és a festő barátaim nem játszanak színházban, nem adok el egyetlen képet sem.”
Azt is mondta, reklámfilmben sem hajlandó szerepelni, csak akkor talán, ha már nem lesz mit enniük.
Amikor tehetségről, színészetről, szerepformálásról, színpadi sikerekről beszélgettünk, így summázott: az a színész, aki este hét és tíz óra között elhiszi magáról, hogy Anglia királya, az nem normális. De ha nem hiszi el, akkor rossz színész.
Agárdy Gábor a legkiválóbbak egyike volt. Budapest díszpolgára a Farkasréti temetőben alussza örök álmát;
Törley Mária szobrászművész készített gyönyörű síremléket. Egykori lakóházának falán, a VI. kerületi Király utca 82. alatt – ahol 1961-től haláláig élt – feleségének kezdeményezésére és támogatásával hat éve avatták fel emléktábláját, melyen Márai örökbecsű sora olvasható: „Amíg az embernek dolga van a földön, él.”