Az élet kerekebb, több mint az iskola
Fotó: Merényi Zita

 

Nem könnyű visszarázódni a nyár után a korán kelős, tanulós hétköznapokba. Sosem volt könnyű – a gyerekeknek sem, a szülőknek sem. Az Új Emberben néhány hónapja Életre nevelő címmel rovatot indító Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató ennek ellenére azt mondja: nem kell feltétlenül borúsan látnunk a szeptemberi újrakezdést.

– Amennyire lehet, próbáljunk meg a tanév kezdetéig egy lassú átvezetési időszakot biztosítani a gyerekek számára! Ne a nyaralásból érkezzenek meg az iskolapadba. Jó volna szépen, fokozatosan felvenni a kapcsolatot az iskolai barátokkal, akikkel majd szívesen találkoznak az első szeptemberi napokban. Várjuk együtt a tanévkezdést! Ne csak a gyerekek, hanem mi, szülők is. Nem mindegy, hogyan állunk ehhez a kérdéshez. Tudnunk kell, hogy a kisgyerekek rajtunk keresztül várják vagy nem várják az iskolát. Ha előre sajnáljuk őket és az egész családot, akkor biztosan nehéz is lesz. Inkább kezdjünk el beszélgetni velük az osztálytársakról, a kedves tanáraikról, erről-arról, ami számukra érdekes lehet, vonjuk be őket a készülődésbe, vásároljunk együtt színes ceruzákat, kössük be a füzeteket, készítsük elő az ünneplős ruhát, ilyenekre gondolok.

Vezessünk be rövid kis tanulóidőket, például napi tíz perc matekozást?

– Na, ezt én semmiképpen sem tenném, hacsak nem kedvence a gyereknek a matek! Ezzel ugyanis azt sugalljuk, hogy valami nagy-nagy nehéz­ség előtt áll… Nézzünk magunkba! Mi is így edzünk a szabadságunkról visszatérve? Mindennap tíz perc számlabefizetés? Úgy gondolom, történhetnek jó dolgok az iskolában, próbáljuk meg ezekre rávezetni a gyerekeket. Részben rajtunk, szülőkön múlik, hogy milyen lesz a hozzáállásuk a tanévkezdéshez.

Olyan, amilyen a mi hozzáállásunk…

– Egy bölcs gondolat: amit teszel, az olyan hangosan beszél, hogy nem hallom tőle azt, amit mondasz. Nekünk, szülőknek is rá kell hangolódnunk az új napi rutinra, az új feladatkörre, ami szeptemberben elkezdődik. S ez bizony önneveléssel jár. Persze rengeteg a munka, de nekünk is fontos lenne átélnünk, hogy van mit várni, jó újra készülődni. A várakozás az ember kitörölhetetlen ösztöne, segítsük megőrizni gyermekeinkben! Varázsa van az újrakezdésnek. Ne feledjük, az élet kerekebb, több mint az iskola.

Tudom, hogy a felnőtteknek is nehéz a tanévkezdés, sok aggódással, rohangálással, kapkodással, türelmetlenkedéssel jár, de azt is tudom, hogy manapság számos iskola segíti a szülőket az elindulásban. Több olyan intézményt láttam, ahol jól működik a lassú visszavezetés, és a tanárok nem ismétlődolgozatokkal indítanak, hanem közös kirándulással, bevezető órákkal, élménymeséléssel.

A korán kelést azonban nem lehet megúszni…

– Ez esetben is a fokozatosság a lényeg. Augusztus vége felé érdemes szép lassan visszaállítani a korai felkelést. Családi feladat ez, és jó lenne, ha ez sem fenyegető előjellel történne: „Ne félj, jön még kutyára dér! Kezdődik az iskola, nincs több alvás, már nem ­döfönyézhetünk reggelente!” Próbáljuk inkább valami jó dologgal indítani a reggelt!  Persze divat manapság negatívnak lenni, de ne engedjük meg ezt magunknak!  Kelhetünk korán azért is, mert úszni megyünk, sütit készítünk, még elmegyünk ide vagy oda.

Hamar túl leszünk ezen az időszakon, és néhány nap múlva már szakkörök, különórák közül kell választanunk, nő a tanulnivaló mennyisége, egy nap pedig továbbra is huszonnégy órából áll, s ebbe a pihenésnek is bele kell férnie – az edzés meg a szolfézs mellett. Ön minden előadásán és írásában az életre tanítás mellett érvel. Hogyan szakítsunk időt erre?

– Azt gondolom, a mostani hajszoló trendet nem szabad bebetonozott adottságnak tekinteni. Felelős szülőkként rajtunk áll, hogy gyerekünk hány különórára fog járni, és nem úgy, hogy „majd meglátjuk bírja-e”.
A neveléstudományi kutatások azt mutatják, hogy az az ismeret, amit nem kísérnek élmények, ami nem kapcsolódik az énemhez, érzelmi hálómat nem érinti meg (érdekes számomra, rám figyeltek közben stb.), az nem épül be a hosszú távú memóriába. Ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni.  Az igazán jó szülői mesterséghez az is hozzátartozik, hogy mérlegeljük, mit is akarunk igazán. Ha nap nap után – akár a legjobb – különórákra zavarom a gyerekemet, az ismeretek nem tudnak leülepedni, és hamar beköszönt a fáradtság, a szétesés érzése, majd a csömör.
Talán éppen most, az előkészület idején kellene leszögeznünk: egy héten hány dél­utánba engedünk be szakköröket vagy különórákat. A kevesebb sokszor több. Válogassunk bölcsen a kínálatból, mert ahogy a Schönstatt mozgalom alapítója, a nagy nevelő, Kentenich atya mondja: nem kell minden nyúl után futni.
Szülői önmérsékletre van szükség, és segítsünk a gyerekünknek választani. A sok ember, a sok – mégoly jó – program, a sok tanóra, a sok feldolgozatlan információ nem engedi életté válni a tudást. Úgy gazdálkodjunk a programokkal, hogy legyen időnk beszélgetni is a gyerekkel. A legfontosabb szülői fel­adat, hogy kiválasszuk azokat a tevékenységeket, amelyekben elmélyülhet a gyermekünk, és megtaláljuk azt, ami illik az érdeklődéséhez, ami motiválja őt, amihez kedvet érez. Fontos, hogy amivel foglalkozik, az örömös tevékenység legyen, meg tudja mutatni, hogy jó benne, mert ebből fog erőt nyerni.

Mégis mit tehetünk konkrétan ennek érdekében?

– Elsősorban magunkat kell visszafognunk. Ne akarjuk megmászatni gyermekünkkel a hegyet, amikor még a dombokon kell megtanulnia járni. Ha teljesen tele van egy nap, ha percről percre be van osztva, akkor nem tanulja meg alkalmazni a megszerzett tudást, és az ismeret fölöslegessé válik, nem tapad meg, ráadásul a hajszában mindenki tönkremegy.
A hétköznapokon nem tudjuk biztosítani a kisiskoláskorban szükséges napi két-három óra szabad mozgást (nem az edzésről van szó!), de leg­alább a hétvégén törekedjünk erre!
Jó lenne funkcióba helyeznünk a gyerek tudását, hogy az érintkezhessen a valósággal. Például a biológiai ismereteket. Erdő, kiskert, állatok – szánjunk időt erre. Vagy a pénzkezelést. Küldjük a gyereket boltba, kérdezzük meg, hogy sikerült a vásárlás, tanítsuk meg beosztani a zsebpén­zét, felkészülni egy születésnapra. És legyen alkalom együtt lenni a barátainkkal vagy ajándékot készíteni egy ünnepre, megfigyelni egy-egy természeti jelenséget, hangversenyre menni, élőzenét hallgatni.

Gondolom a hitéletre is igaz ez. Nem elég a heti két hittanóra.

– Segítenünk kell a gyerekeket abban, hogy kisközösségekbe kerüljenek, cserkészcsapatba vagy kórusba, hogy egy jó szellemű „bandához” tartozzanak. A gyerek ezekben a csoportokban tudja kipróbálni magát, a szolgálatkészségét, az együttműködést, az érdekérvényesítő készségét, a ráhangolódást a másik emberre. A hittanóra ezt nem oldja meg, és a természetfölötti bizony a természetesre épül. Ha nem tanulok meg figyelni a másik emberre, a testvéremre, a játszótársamra, a szüleimre, akkor a Jóistenre is kevésbé fogok tudni odafigyelni.

A gyerekeink érdekében gondolkodunk. Talán ezért lenne fontos, hogy a kötelességérzetet is kialakítsuk bennük, ez nélkülözhetetlen a leendő felnőtt élethez. Hogyan tegyük ezt?

– Jó, ha a gyereknek átlátható feladatai vannak. Nem kell sok, és bontsuk le napokra. Lehet önellenőrző füzete is (semmiképpen nem családi dicsőségtábla!), elsősorban a visszajelzés miatt. Banálisan egyszerű dolgokról van szó. Például a kisgyereknél: a vonalzót, a ceruzát és a radírt is betette-e a tolltartóba? Ki lehet pipálni a füzetben, ha igen. Nem kell percről percre a sarkában lenni, s amikor tíz-tizen­egy éves, akkor már elég hetente egyszer átnézni a dolgait. Ha valamit nem tesz meg, akkor viselnie kell a következményeket, és ha jól sikerül valami, azt ünnepeljük meg. De ügyeljünk arra, hogy ne csak a sulival kapcsolatosan legyenek feladatai.
Le is ülhetünk megbeszélni vele, mi fér majd bele a napjaiba a tanulás mellett. Nagyon lényeges, hogy ezeket a kis felelősségeket hagyjuk is a kezében, viselhesse a jó és a rossz következményeit egyaránt. (Erről is szólunk majd az Új Ember Életre nevelő rovatának további cikkeiben.)

Például rakjon rendet a szobájában?

– Vagy legalábbis hetente egyszer porszívózzon, vagy például keddenként segítsen a mosogatásban, a terítésben. Nagyon fontos, hogy a feladatait tervszerűen bontsa le kisebbekre, így kézben tudja tartani őket. Ebben segíthetünk neki. Vezetői tréningeken is ajánlják: írjuk le a teendőinket, és rangsoroljuk, mi az, ami semmiképpen sem maradhat el.
„Te csak tanulj!” – ezzel a hozzáállással minden kötelességtudatot elfojthatunk a gyerekben. Az egyoldalú terhelés miatt este hatkor a tanulástól teljesen kimerülve joggal mondja a szülőnek, hogy most már ne jöjjön semmilyen kötelező tennivalóval, mert nincs hozzá ereje.
Jó lenne tehát, ha az iskolai feladatok mellett az otthoni feladatoknak is lenne helyük, idejük. Mert a kötelességérzetet iskoláskorban kell kialakítani. Persze legyen alkalom a lazításra is, például hétvégén, amikor aludhat, mondjuk akár tízig is. Így átélheti, hogy van, amikor belehúzunk, és van, amikor kiengedünk. S ez a szülőkre is igaz. Lehet és kell is egy kicsit lazítani, beszélgetni, meghívni a barátokat, meglátogatni a nagyszülőket, színházba menni, közösen kirándulni vagy sétálni, hancúrozni. Érezzük át az élet ritmusát, és így mindennek egészen érdekes színfoltja lehet az iskola és a kötelességteljesítés is! Lehet, hogy alig várjuk már?