Szembesülünk

Vértesaljai László jezsuita szerzetes jegyzete a múlt szerdai párizsi merénylet másnapján jutott el szerkesztőségünkbe. Azóta már tudjuk, hogy a merénylők is halottak. A szerzetes gondolatai azonban túlmutatnak a tényeken, ezért adjuk közre az írást.

Szőnyi Zsu’ színeváltozása

Színeváltozás vasárnapja, 2014. március 16-a. Erős szél fújja el a tegnapokat, eső mossa a port és a sarat. Rügyek fakadnak szinte hallhatóan, az Élet élni akar. A Szilágyi Erzsébet fasor 27. számú ház ötödik emeletén egy lélek várakozik, várja saját színeváltozását.

 

Hajnali három óta mellette állnak, akik vigyázzák. Odaátról kopogtatnak. Istenem, Zsu’, ugye rég vártad már ezt a pillanatot?! És most jön a Teremtés Ura, finoman, lábujjhegyen… és kopogtat. Mit is lehet ilyenkor tenni? Amikor minden, ami itteni, elveszti a súlyát, a tárgyak, az idő, a könyvek, a képek… Semmit nem lehet magunkkal vinni odaátra. Érted jönnek. Csak teérted. Ő maga jön, visszavesz téged, ugyanő, aki 1924. október 2-án ideadott téged – nekünk. Úgy találkoztok, mint régi ismerősök. Kilencven éve ismeritek egymást. Isten és ember, Teremtő és teremtmény, Megváltó és megváltott, az Atya és kedves leánygyermeke…

Vonulás a székelyekért

Ima a budapesti kezdeményezés végén

 

Mindenekelőtt közös köszöntéssel fordulok hozzátok: Jó napot, Magyar Honfitársaim! De szólok keresztényként, és köszönök az egy Úrba vetett hit jegyében: Erős vár a mi Istenünk! Áldás, békesség! Dicsőség Jézusnak! Dicsértessék a Jézus Krisztus! És békét is kívánok: Shalom!

 

Azért vagyunk itt, mert megszólított a lelkiismeretünk, Isten személyes szava a lelkünkben. A helyünkön vagyunk most itt, együtt Székelyföld magyarjaival, akik Berecktől Kökösig váll-váll mellett vonulnak, hogy továbbra is megmaradhassanak őslakosként a nekik juttatott és eddig vérükkel is megőrzött, ezeregyszáz éves földön.