Az utolsó szabad karácsony

Ezt az anekdotát nem úgy fogom elmondani, ahogy azt mestereimtől, a ködlovagoktól tanultam. Szomorú a vége, de nem szabad megváltoztatnom, noha módomban állna. Elmesélhetném másképpen, mint ahogy történt, de akkor elveszne a lényege, és nemcsak a valósághoz lennék hűtlen, hanem adventkor született nagyapám emlékéhez is.

Azokban a decemberi napokban, melyekre emlékezem, negyvenöt éves volt. Édesapám annak az évnek az őszén töltötte be az ötödik életévét. A kalendáriumok 1943-at írtak, az volt a megcsonkított Magyar Királyság utolsó szabad karácsonya.

Az utolsó tusa

A Klauzál téri csarnok bejáratának közelében egy svájcisapkás férfi ül hokedlin. Előtte egy kockás plédre kiterítve mindenféle ócskaság és régiség: szakadozott kötésű könyvek, megsárgult levelek, szakadt játékfigurák, kitüntetések a szocialista múltból, használatból kivont régi pénzek. Amikor közelebb lépek, szemügyre venni a kínálatot, megakad a szemem egy celofánba tett papír húszforintoson.

Oltárfelhők a mennybolton

Kovách György alezredes emlékének

1945. augusztus 19. Már nem számolom a kilométereket, csak tudomásul veszem, hogyan tűnnek tova a ködben. Hangosan fúj a szél, felmagasztalja a hegyek közé szorított tájat, lesikálja róluk a felhők árnyait, égig érő fákká növeli hitemet.

Napok óta úton vagyunk, megpihenni nincs módunk. Küldetésünk kivételes erőpróba. Katonaemberhez méltó férfias kihívás. Gondviselőnk Isten. Gépkocsink szállítmánya a Szent Jobb. Magyar testvéreink hazavárnak augusztus huszadikára.

A csend elálmosít, szárnyai alá veszi fejemet, becézve simogatja arcomat, gyöngéden elringat. Nincs szavunk egymáshoz, zárt szájjal befelé beszélek, a pillanatból nyíló múlt alakjai benépesítik álmaimat.

Erzsébet álma

Amikor odaadta a káplánnak a barkaágakat, megint eszébe jutott a fia. Tavaly még együtt készültek a húsvétra Jánossal, aki az embert próbáló vízilabdaedzések dacára is betartotta a böjtöt, amiért csapattársai közül többen megmosolyogták a háta mögött. Valójában irigykedtek rá, mert ugyanúgy lőtte a gólokat a hétvégi bajnoki mérkőzéseken, mintha minden egyes étkezésnél jóllakott volna. Erzsébetet büszkeséggel töltötte el, hogy tizennyolc éves korára egészséges és stramm férfi vált belőle. A szomszédok nem győztek gratulálni, ha a Népsportban nagybetűvel írták a fia vezetéknevét. Még a káplán is kezet rázott vele vasárnaponként, és soha nem mulasztotta el felhívni a többi ministráns figyelmét arra, hogy János megfelelő példakép lehet számukra.

Csurka István álma

Karácsony előtt találkoztam vele utoljára. Megkértek, hogy gépkocsival menjek el érte Solymárra, és vigyem el egy budapesti könyvbemutatóra. Útközben a magyar drámáról beszélgettünk és felvázolta elképzeléseit arra nézve, hogy januártól miként támogassa hatékonyan a Havi Magyar Fórum az Új Színház szellemi törekvéseit.

Fényképek a falon

Fenyőillatú várakozás az advent. Ez idő tájt szokott üzenni apai nagyapám a nemlét határmezsgyéjéről. Szeretetem megidézi fénytestű alakját, mélybarna tekintetét, megbocsátó mosolyát, szigorú, mégis szeretettel teli arcvonásait, szája szegletének és orrának körvonalait, melyeket örökölt tőle apám és én is.

Beteljesült várakozás

Szürke egér a szegénység. Nincstelenek lettünk, mindenünk Bácskában maradt, ahová a bombázások elől menekültünk nővéreimmel és édesanyánkkal. Csak az életünket, azt nem vették el a partizánok. Budapesti lakásunkat nem érte találat, de az utcánkban két-három épület szét van lőve; egykor kanyargó lépcsősorait, körfolyosóit, valaha meghitt otthonainak maradványait szemérmetlenül kitárja felénk, mikor piacozni indulunk.

Oltalmazó barkaágak

1.

Fénytestű félelem a pirkadat. A vonatot újra megállítják. Még közelebb bújok édesanyámhoz. Két nővérem dideregve húzza össze magán az elnyűtt télikabátot. Tekintetük aggodalommal teli, akárcsak a többi asszonyé a vagonban. A gyerekek álmosan pislognak, mint én.

– Hallják? – kérdi az egyik. – Már magyarul kiabálnak.

Odakint erős karok ragadják meg a nehéz ajtót, jólesik a betóduló friss levegő. Néhányan talpra állnak. Nem tudjuk, mi következik.

Három napja vagyunk úton. Ebéd előtt kezdtek el összegyűjteni bennünket a szerb partizánok Péterrévén, az általános iskola tantermeibe. Órákig várakoztunk, mire megtaláltak mindenkit, aki 1941 után érkezett ide.

Kora este, gyalog indultunk Óbecsére. A fegyveresek nem mondtak semmit. Az asszonyok azt suttogták, hogy talán bennünket is belelőnek a Tiszába, mint a többi magyart.