A szakrális tér (1. rész)

A liturgia helyszíne a „Szentháromságban van”, vagyis Isten misztériumában. Az Úr a Szentháromság személyeinek szeretetközösségében lüktető kölcsönös dicsőítésbe kapcsolja bele összes teremtményét, kiváltképp magát az embert. Az iménti zsinati idézetből az is világosan kitűnik, hogy földi liturgiánk nem más, mint leképezése, precíz lemásolása (!) az éginek. Ez már az ószövetség liturgiájában is így volt: Mózesnek a szent sátort és annak minden felszerelését a „hegyen látott mintát” követve, azt lemásolva kell elkészítenie (Kiv 25,40). Amikor Jézus az utolsó vacsorán azt az utasítást adja tanítványainak, hogy „ezt cselekedjék az ő emlékezetére”, valójában erre a „mennyei leképezésre” is utasítja őket: a liturgia valamennyi mozzanatában, minden elemében Jézusról szól, és ez a liturgikus térre is vonatkozik. Már a gondolatmenet elején fontos leszögeznünk, hogy az egyház szakrális tereinek megértése csak Krisztus misztériumának szemlélése révén lehetséges. A liturgia tere krisztológiai, vagyis mindenestül Krisztusról szól, akiben az égi és a földi liturgia egysége megvalósul: „Hiszen egy az Isten, és egy a közvetítő is Isten és az emberek között: az ember Jézus Krisztus” (1Tim 2,5). A liturgia tere Krisztus miatt „szakrális”: a tér nemcsak a jelenlétéről szól, hanem cselekvésének is a helyszíne – szentségi valóság, ahol az „üdvösség műve folytatódik”, mint magában az egyházban. Ezért is nevezi számos nyelv ugyanazzal a szóval a templomot és az egyházat.