Fotó: Kissimon István
„Nem ismernél rá az egykori tájra, hol gyárak kéményei füstölögnek, a Vízválasztó erőműve morog szüntelen, drótkötélpályák csilléi csikorognak új hegyeket építve a salakból, és körben-koszorúban a Meszes, a Kálvária-hegy, Pipishegy, Kővár, Karancs és a Pécskő ormai visszhangozzák az egykori kis bányatelepből iparvárossá nőtt Salgótarján különös zsongását, az építő- és termelőmunka új dalait.” Ezek a gondolatok közel hatvan éve, az Új Ember egyik 1958. tavaszi számában jelentek meg. Újságíró elődöm akkoriban azért látogatott el a gyáripar néhai fellegvárába, hogy feltérképezze: hogyan férnek meg a templomtornyok a gyárkémények között, s hogyan illeszkedik bele a katolikus hívek élete a nyüzsgő szocialista iparváros hétköznapjaiba. Azóta a legtöbb gyár már bezárt, régi, romos épületeik lassan teljesen eltűnnek, a templomok viszont a helyükön maradtak, és köszönik, jól vannak. Április 24-én ráadásul nagy ünnep volt az Acélgyári úton: nyolcvanéves lett a ferences Szent József-templom. Mi is ott voltunk.
„Annyira izgatott vagyok” – mondja Tóth Pálné, avagy Jutka néni, az acélgyári ferences templom sekrestyése néhány perccel a szentmise kezdete előtt. Sokat készült az ünnepre, szeretné, ha minden rendben menne. „Már egész kicsi koromban a szívemhez nőtt ez a templom – meséli. – A szüleim az acélgyárban dolgoztak, apám tizenkét évesen gyári munkásként kezdte, aztán programozó lett a huzalműben. Fizetése egy részéről mondott le azért, hogy a templomunk felépülhessen. Már gyerekként is ide jártam hittanra, s mindig itt laktunk, szemben, az úgynevezett „Kolduspalotában”. 1938-ban épült a házunk, akkor már állt a templom, és én meg a testvéreim, hárman lányok, mint az orgonasíp, ott voltunk mindegyik misén.” Jutka néni kilencéves volt, amikor elkezdődött a templombelső festése, s még így, a szentmise előtt gyorsan el is mond egy történetet: „Akkor még földút volt itt, épp csak elkezdték építeni a kocsiutat, s az út szélén halmozták fel a követ, amiből mi bunkert építettünk, s közben szaladgáltunk be a templomba. Néztük, hogy halad a festő, amikor is egyszer csak észrevettük, hogy a pásztorok közül az egyiknek nincs megfestve rendesen az egyik lába. Szóltunk is a festőnek, no, dühbe is jött, de az állványt vissza már nem vitte, úgyhogy úgy maradt.” Jutka néni nagyon szereti ezt a templomot. „Mindig jártunk, s bár volt idő, amikor nem lehetett, mi még akkor is jártunk – meséli. – Mindig az volt a vágyam, hogy egyszer sekrestyés legyek, s amikor öt éve megkértek rá, nagyon megörültem. Volt egy virágüzletem, több mint húsz évig díszítettem a templomot, és most, mint sekrestyés, itt vagyok.”
Az Akkord Fúvós Kisegyüttes műsorát és Fekete Zsolt polgármester ünnepi köszöntőjét követően Veszelovszki Balázs helytörténész megnyitja a ferencesek emlékét idéző, a templomban megtekinthető kiállítást, majd elkezdődik a szentmise, tele a templom. „Kívánom, hogy Assisi Szent Ferenc szívével és lelkületével ismerjük fel Isten irgalmas szeretetét, s találjunk rá a valódi szabadságra, arra a meggyőződésre, hogy szabadok vagyunk, hogy egymást szeressük és segítsük – hangsúlyozza szentbeszédében Beer Miklós váci megyés püspök. – Szabad egymásról gondoskodni, önként, önzetlenül a másikat támogatni, összefogni, együtt építeni a közösségünket. Ehhez ad erőt az Eucharisztiában Jézus. Itt vele találkozhatunk.” S a püspök szerint örömteli, hogy Salgótarján városa a nyolcvan évvel ezelőtti templomszentelés eseményét kiemeli a múltjából, s a mában is a régiek hitével akar utat találni.
Annak idején, 1936. május 17-én, az Acélgyári úti ferences templom felszentelésekor az akkori püspök, Uzdóczy-Zadravetz István így kezdte a szentbeszédét: „Úgy tudom, hogy hatszáz évvel ezelőtt látott Salgótarján ilyen ünnepet. Hatszáz évvel ezelőtt consecráltak, szenteltek itt Istennek katolikus templomot, azóta sem. Most hatszáz év után, íme, új templomban, új oltáron trónusára ül az Úr” – írja a korabeli salgótarjáni hetilap, A Munka, melynek templomszentelésről tudósító száma újra megjelent az évfordulóra. A fennmaradt korabeli írások szerint 1332-ben már létezett egy katolikus templom Salgótarjánban, valószínűleg a késő Árpád-korban építették. Évszázadok teltek hát el, mire ismét felmerült a templomépítés gondolata. Az 1800-as évek közepén Salgótarján még csupán egy jelentéktelen falucska volt, lakosainak száma az ezret sem érte el. 1856-ban azonban, amikor megkezdődött a bányászat, majd a gyárak létesítése, nagyszámú munkás telepedett be a szélrózsa minden irányából, s a lakosok száma 1910-re már tizenegyezerre, 1925-re pedig tizennyolcezerre emelkedett. A megannyi katolikus hívet egyetlen plébánia és egyetlen plébános, illetve három káplán látta el. Minthogy az emberek vasárnaponként nem fértek be a templomba, éppen kilencven éve, 1926-ban fogalmazódott meg a gondolat: kellene egy új templom és plébánia. A város északi részén az acélgyár telket adományozott az épület számára, és az 1932-ben Salgótarjánba érkező három ferences szerzetes a plébánia elkészültéig egy ideiglenes lakást kapott a gyártól. „Június hó 30-án délután 5 óra 18 perckor érkeznek meg városunk új lakói: a Szent Ferenc-rend tagjai. A 700 éves rend beköltözése falaink közé városunk történelmi eseménye is egyben, illő tehát, hogy a körünkbe érkező s itt végleg letelepülő rendtagokat méltóan fogadjuk” – olvasható a salgótarjáni lakosoknak kiküldött egykori értesítőben. Július 3-án, az acélgyári iskola játszókertjében tartották az első vasárnapi szentmiséjüket a ferencesek. Őszre már el is készült a plébánia, majd két évvel később Szontagh Pál budapesti építészmérnök tervei szerint lerakták a templom alapjait. 1936 májusában az acélgyári dolgozók felajánlásaiból és kétkezi munkájával emelt templomot Munkás Szent József tiszteletére szentelték fel.
„Két évvel később, 1938-ban elkészült a templom orgonája is, amely Nógrád megye második legnagyobb hangszere – meséli Zeke Ágnes kántor. – Két cég pályázott a megépítésére, a budapesti Rieger és a pécsi Angster, de mivel az előbbi a határidőt nem tudta vállalni, az utóbbi pályázatát fogadták el. 1155-ös a sorszáma, számos orgonát készítettek abban az időben.” Az acélgyáriak 1937-ben kezdtek gyűjteni a hangszerre, közadakozásból, jótékonysági estek bevételéből teremtették elő a költségeit. Értéke mintegy hatvanmillió forint. 1938 márciusában érkezett meg az első szállítmány az acélgyár címére, ahonnan a gyár tolatómozdonya vitte el a nagyjából hat tonnás hangszert a templomhoz. 1938 májusában szentelték fel. „Szép hangja van – mondja Ágnes, aki Diósi Tamás orgonaművész mellett 2005 óta szolgál kántorként az acélgyári templomban. – Nekem ez szerelem, már legelőször is elbűvölt a hangja. Ha feljöhetek ide a karzatra, körültekinthetek a templomban, és játszhatok, megnyugszom, és onnantól boldog vagyok.”
„Olyan ez a gyerek, mint Réz Marián atya szobrai, se eleje, se hátulja” – mondták a helyiek a vékonyabb gyermekekre a templom szenteket ábrázoló modern szobrainak láttán. És amikor a szentélyben elkészült az oltárkép, valószínűleg egy ferences alkotása, középen Szent Józseffel, kétoldalt pedig a négy evangélista jelképével, a sassal, az ökörrel, az angyallal és az oroszlánnal, a hívek méltatlankodtak: „Tán csak nem ökörnek néz bennünket ez a Marián?” Így aztán Lukács jelképét le kellett meszelni, s a szimmetria kedvéért a másik oldalon az oroszlán is áldozatul esett. Réz Marián az acélgyári ferences templom első plébánosa volt, egy jó humorú, kiváló szónoki képességekkel megáldott, robusztus testalkatú szerzetes, aki missziós útjai során gyorsan megnyerte magának az embereket. „Olyan missziót még nem hallottunk, amilyent a páter tartott” – mondták. Marián atya és a ferencesek azonban csak 1950-ig szolgálhattak az acélgyári templomban. Ekkor feloszlatták a közösségüket, s július 31-ről augusztus 1-jére virradó éjszaka az ávósok egy internálótáborba hurcolták őket.
„Kis Moszkva” – a köznyelv nemritkán így emlegette Salgótarjánt, utalva az 1945 utáni időszakra, amikor is a kis bányászfalucskából lett szocialista iparváros gyárkéményei sorra túlnőttek a templomok harangtornyain, s úgy tűnt, hogy mindaz, ami volt, tán nem is volt. „Tudjuk, hogy a politikai vezetés mindent megtett annak érdekében, hogy az emberekből kiölje az istenhitet, ez többé-kevésbé sikerült is nekik, sokak lelkében tettek kárt, de akadtak, akiknek akkor is fontos maradt Isten, s szinte teljes csendben, észrevétlenül gyökerezett a hit, épült a közösség, s élt a templom” – mondja Varga András, az acélgyáriak plébánosa. Nem ismernél rá az egykori tájra: a gyárkémények már nem füstölögnek, a csillék sem csikorognak, a bányatelepből iparvárossá vált Salgótarján mintha csak árnyéka volna önmagának. Az acélgyár már nem működik, a tűzhelygyár még igen, a síküveggyár és az öblösüveggyár viszont már csak alig. A helyiek számára megélhetést biztosító gyárak rendszerváltozás utáni bezárásával és privatizálásával tízezernél is több munkahely szűnt meg az elmúlt évtizedekben, mintegy huszonöt százalékos a munkanélküliség a nógrádi megyeszékhelyen, s az 1980-as években még ötvenezres város lakossága az elmúlt tizenöt évben alig több mint harmincötezerre csökkent. Jellemző ugyanis, hogy a fiatalok külföldre vagy a fővárosba költöznek a városból. Az Acélgyári út is egészen más képet mutat, mint egykor. A helyiek azt mondják, régen még sorompó választotta el a telepet a többi városrésztől, büszkeség volt itt lakni, s az acélgyár több mint ötezer embert foglalkoztatott. Ma főként idősek élnek a bezárt gyárhoz vezető út tömbházaiban, s az út másik oldalán lévő lepukkant tisztviselő- és munkáslakásokba többnyire segélyből és közmunkából élő cigány családok költöznek be. Sok helyen már nem is laknak, nem ritkák a befalazott ajtók és ablakok. Ma, az ünnep napján nem sok embert látni az Acélgyári úton, még a Kék Acél söröző is üres, de a nyolcvan év alatt sok mindent meg- és túlélt templom tele van…
