A nevelés százéves műhelye

Később magam is valódi közösségként ismertem meg tanáraimat. Hálás vagyok, hogy a Ciszterci Rend Budai Szent Imre Gimnáziumának diákja lehettem, amely idén szeptember 5-én volt pontosan százesztendős. A közel fél évszázad, amely alatt állami fenntartású iskolaként működött és a József Attila Gimnázium nevet viselte, természetesen szintén hozzátartozik történetéhez, hiszen akkor is több nagyszerű tanáregyéniség vitte tovább a ciszterci múlt számos hagyományát, amely ma is tovább él az 1997 óta ismét Szent Imre Gimnáziumnak nevezett intézetben.


A ciszterci pedagógia, akárcsak a szerzetesrend egész spiritualitása, a második rendalapítónak nevezett Clairvaux-i Szent Bernát (1090–1153), a XII. század egyik vezető egyéniségének gondolatára épült: „Lángolj és világíts! Csak égni: kevés – csak világítani: hiúság. Égni és világítani: ez a tökéletesség!”
Ez egyszerűbb szavakkal azt jelentheti: a szeretet melegét és az értékek ismeretét sugározd!

A magyar ciszterciek újjászületésük után, a XVIII. század végén, a XIX. század elején váltak tanító renddé. Az egri, a székesfehérvári, a pécsi és a bajai gimnáziumok létrejötte után merült fel a budai gimnázium megalapításának gondolata. Nagyszerű érzékkel választották meg az iskola helyét azon a gyorsan fejlődő területen, amelyet – ha valamikor, hát akkoriban biztosan – lehetett volna Újbudának nevezni. Mire beépült, addigra éppen a ciszterciek tették az egész kerületet Szentimrevárossá.

Brisits Frigyes, a gimnázium tanára, majd igazgatója így írt a diáktársadalomról (Balogh Endre közlése): „Volt ennek a Szent Imre diáktársadalomnak az összetételében valami csak őt jellemző anyajegy. Tanulói együttesében mintha a miniatűr Budapest lett volna jelen. A gimnázium tanulói között uralkodó számban voltak az értelmiségi családok gyermekei, a középosztály képviselői. Mellettük jelentékeny erőt tömörítettek maguk körül a falu és a munkástársadalom fiai. A Szent Imre Gimnázium nevelésének egyik legnagyobb diadala az volt, hogy nem elégedett meg azzal, hogy minden társadalmi távolságot eltávolított köztük, hanem érvényre segítette juttatni a társadalmi feltörekvés törvényszerűségét.”

Mire a Váli utcai épületet az iskola kinőtte, a húszas évek végén a Villányi (akkoriban Szent Imre herceg) úton vett hármas telken gimnázium építésével bízták meg Wälder Gyula építész professzort. Középre tervezték a templomot, de a telek harmadik részén már nem volt idő a rendház megépítésére, azt később, a kommunizmus beköszöntével a „foxi-maxi főiskola” foglalta el. Hagyó-Kovács Gyula és Endrédy Vendel értő segítségének köszönhetően 1929. szeptember 15-én kerülhetett sor az új iskolaépület átadására.

Csak 1933-ban sikerült kialakítani az Ibrahim utcában a rendházat, amikor végre kibontakozhatott a hivatás szépsége: „mit tesz tanárnak lenni…” A maradandó értékekre nevelő iskola sohasem veszítette el rugalmasságát, a környezetéhez s a kor változó igényeihez való alkalmazkodás képességét. Ezért áll az idővel dacolva, száz év után is fiatalon.

Fotó: Fábián Attila