A magyar vándorok püspöke hazatért

Ilyenkor sok jó baráttal találkoztam, főleg a búcsúk és a bérmálások alkalmával, meg a különféle papi találkozók során. Harminchárom évig éltem Nyugaton, elsősorban Münchenben, a bajor fővárosban, ahol rengeteg külföldre látogató magyar paptestvérrel kerültem kapcsolatba. De sok magyar közéleti személyiség is tartott előadást missziónk otthonában.

– Külföldi magyarok – beletartoznak ebbe a körbe a határon túl élő, Kárpát-medencei magyarok is?

– Nem. Hiszen megbízatásom a migráns magyarok lelkipásztori szolgálatára szól, amíg például az Erdélyben élő magyarok saját szülőföldjükön élnek, egyáltalán nem külföldiek, nem elvándorlók. Legfeljebb az országhatárok vándoroltak az ő fejük felett. Az én feladatom a migráns, tehát az elvándorló, a vándorló magyarok lelkipásztori szolgálata, érkezzenek a világ bármely részéről.


– A magyar szóhasználatban az emigráns kifejezés közhasználatú. De kiket tekintsünk migránsoknak?

– A migráns szó szakkifejezés és gyűjtőfogalom, amint azt a Boldog II. János Pál pápa kézjegyével ellátott és 2004-ben megjelent szentszéki instrukció, az Erga migrantes is pontosan meghatározza. Ez a dokumentum a migránsok közé sorolja a menekülteket, a száműzötteket, az üldözötteket, a vendégmunkásokat, a külföldön tanuló diákokat, a repülősöket, a hajósokat, a turistákat – egyszóval mindazokat, akik átmenetileg vagy véglegesen eltávoztak szülőföldjükről. Megkülönböztetünk országon belüli és országhatáron átívelő migrációt.

– Kiket sorolhatunk az országhatáron belüli migrációhoz?

– Például azokat, akik vidéken élnek, de a fővárosban vállalnak munkát, és eredeti lakóhelyüktől, családjuktól távol dolgoznak vagy élnek.

– Mennyire fontos kérdés ma a migráció?

– Ez korunk egyik legnagyobb kihívása. A migráció megállíthatatlan, legfeljebb szabályozni lehet. Napjainkban mintegy kétszázmillió elvándorló él a világon, ebből ötven–hatvan millió Európában. Az elvándorlással együtt járó súlyos erkölcsi, szociális és társadalmi kérdések nálunk még alig jelentkeznek, de nekünk is számolnunk kell azzal, hogy a migráció a következő években, évtizedekben hazánkban is egyre nagyobb méreteket ölt majd. Ennek esélyét csak fokozza, hogy tagja vagyunk az Európai Uniónak: sok migráns számára kívánatos ország lettünk.

– Mi a katolikus egyház feladata a migránsokkal kapcsolatban?

– Keresztény kötelességünk, hogy az idegeneket vendéglátó szeretettel fogadjuk, tiszteletben tartva emberi méltóságukat és jogaikat, nyelvüket, kultúrájukat és egyéniségüket. Cserébe azonban mi is elvárhatjuk tőlük, hogy beilleszkedjenek hazánk rendjébe, tiszteljék alkotmányunkat és szokásainkat, természetesen anélkül, hogy asszimilálnánk vagy beolvasztanánk őket a magyar társadalomba. A gettósodás, az elszigetelődés csak úgy kerülhető el, ha a migránsok megőrizhetik saját identitásukat. Nálunk még véletlenül se következzen be egy olyan helyzet, mint például Franciaországban, ahol a legtöbb külföldi már franciául beszél ugyan, mégis egyes népcsoportok – elsősorban az észak- és fekete-afrikaiak – szeparáltan élnek, nemegyszer nyomorúságos szociális körülmények között, mert a vendéglátó ország elmulasztotta a megfelelő integrálásukat. Ez a példa is azt mutatja, hogy a nyelvi integráció nem elegendő, szükség van az etnikai csoportok szociális, társadalmi befogadására is.

– A németországi török közösség esetében ugyancsak hasonló jelenséggel találkozunk…

– Igen. De a magunk bőrén is tapasztaljuk ezt a problémát a cigánykérdéssel kapcsolatban. Évszázadok óta nem sikerült megfelelő módon integrálnunk ezt a népcsoportot. Minden etnikumnak joga van saját önazonosságához és annak megőrzéséhez. Ám ha egy közösségben akarunk élni, akkor a közjó érdekében össze kell fognunk, meg kell találnunk a békés társadalmi együttélés lehetőségét, az egységet a sokszínűségben. Az etnikai és kisebbségi jogok kérdése Európában, sajnos, még távolról sem megoldott.

Nemrégiben Ausztráliában jártam, Sydney közelében, Blacktown városában, amely harminc-negyven éve még jelentéktelen helység volt, ma viszont már háromszázezres város, ahol szinte mindenki migráns. Mintegy negyven népcsoport tartozik a Saint Patrick-plébániához, ahol laktam. A templomot övező folyosón szinte minden nemzet külön oltárt állított saját nemzeti szentjeinek tiszteletére: a Fülöp-szigetekiek, a horvátok, a lengyelek… Mi, magyarok Szent István és Szent Erzsébet tiszteletére emeltünk oltárt. Az alpolgármester-jelölt itt egy magyar ember, aki még jól beszéli a nyelvünket. Tőle tudom, hogy a városban mintegy százhatvan nemzet fiai élnek együtt.

– Az országon belüli migráció is püspök úrhoz tartozik?

– A nyugati gyakorlatnak megfelelően tulajdonképpen igen, bár mi itthon még alig foglalkozunk ezzel a kérdéssel. Jóllehet, komoly lelkipásztori kihívást is jelent, hogy miképpen szolgáljuk a mozgásban lévő, helyüket változtató emberek lelki üdvét, hogyan szólíthatjuk meg őket az evangélium üzenetével a nagyvárosok dzsungelében.

Nyugaton előbb a menekültek, majd a vendégmunkások számára külön egyházi szolgálatot, úgynevezett missziókat állítottak fel, amelyek közösségében a különböző nemzetek saját anyanyelvükön dicsérhetik Istent, ápolhatják kultúrájukat. Napjainkban sajnos egyes főpásztorok igyekeznek megszüntetni ezeket a missziókat, mondván, nincs szükség az etnikai lelkipásztori szolgálatra, hiszen e közösségek tagjai már régóta a befogadó országban élnek, beszélik a helyi nyelvet, járjanak csak a helyi közösségekbe. Ezzel a felfogással persze nem érthetek egyet. II. János Pál pápa több alkalommal is hangsúlyozta: ha az ember elveszíti önazonosságát, kultúráját, akkor erkölcsi magatartása is veszélyben forog. A saját kultúra mindig tartást ad az embernek, nélküle könnyen nihilistává válik. Egyes német és svájci püspökök kifejezetten azon dolgoznak, hogy felszámolják a külföldi missziókat. Azzal érvelnek, hogy az óriási paphiány miatt képtelenség az egész országra kiterjedő külföldi lelkipásztori szolgálatot biztosítani minden nemzetnek. Ez főleg a kisebb migráns csoportok szolgálatát veszélyezteti.

– Rendkívül összetett a kérdés…

– Ebben a nehéz helyzetben mégis igyekszem mindent megtenni a külföldön élő, migráns magyarok érdekében, bár ehhez meglehetősen kevés támogatást kapok mind a befogadó országok, mind a szülőföld egyházától. A főpásztorok külföldön legtöbbször igyekeznek „egységessé tenni” egyházmegyéjüket. Pedig a szentszéki dokumentumok egyértelműen kimondják, hogy a pasztorációban azokra is tekintettel kell lenni, akik már jól beszélik a helyi nyelvet, de őrizni szeretnék régi, magukkal hozott spiritualitásukat.

Az én feladatom az, hogy segítsem a külföldi magyar lelkipásztori szolgálat megmaradását. Ugyanakkor gyakran hangsúlyozom: ha valaki valóban meg akarja őrizni a magyarságát, a Szent István-i örökséget, és utódainak is tovább kívánja adni, ezt elsősorban a Duna-Tisza táján teheti meg. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul felvetődik a hazaköltözés kérdése… Ha valaki egyszer elhagyta a hazáját, annak azt is vállalnia kellett, hogy előbb-utóbb elveszíti a nemzetiségét. Ezt az igazságot a külföldi magyar testvéreink nem szívesen hallgatják, mégis ki kell mondanom. Mi, papok elsősorban az evangelizációval szolgáljuk a magyarságot. Azzal, hogy magyar nyelven misézünk, imádkozunk és énekelünk, magyarul hirdetjük az igét, magyarul szolgáltatjuk ki a szentségeket, látogatjuk a betegeket és anyanyelvükön beszélgetünk velük, ápoljuk a magyar kultúrát és anyanyelvünket. A vallási és a nemzeti szolgálatot nem lehet különválasztani.

– Mindezek ismeretében hogyan alakul a magyar missziók jelene és jövője? Megmaradnak- e hosszabb távon?

– Külföldi magyar közösségeink a szó eredeti értelmében agonizálnak: küzdenek a létükért, az életben maradásukért. Már említettem, hogy egyre nehezebb papot találni a külföldi magyar szolgálatra, és a hazai püspöktestvérek közül sem mindenki tekinti feladatának ezt a munkát. Elismerem, hogy nagy a hazai paphiány is, mégsem mondhatunk le a külföldi magyarokról, hiszen ők is a nemzettesthez tartoznak.

Miklósházy püspök atyával már évekkel ezelőtt összeállítottunk egy listát a külföldi magyaroknak azokról a legnagyobb központjairól, ahol a magyar lelkipásztori ellátást feltétlenül biztosítani kellene a jövőben is. Ez mintegy tizennyolc-húsz külföldi magyar egyházközséget jelent – a jelenlegi hatvanhét magyar központtal szemben. Ma viszont sajnos már ott tartunk, hogy még ezekben sem tudjuk biztosítani a papi utánpótlást.

– Püspök úr eddigi életpályája során megismerte a migráns létet. Nemrégiben megjelent, A magyarok vándor püspöke című önéletrajzi könyvében részletesen beszél erről.

– Mindig magyar kisebbségben éltem. Románia területén, Túrterebesen születtem, a Szatmári egyházmegyében, Gyulafehérváron végeztem a teológiát. Márton Áron püspök szentelt pappá 1971. április 18-án, amire nagyon büszke vagyok. Adja a Jóisten, hogy egyszer őt is a boldogok sorában tisztelhessük.

Kaplonyban, Nagykároly közvetlen szomszédságában kezdtem a papi szolgálatomat, majd Máramarosszigetre kerültem, ahol sok népcsoporttal és vallással találkoztam, egy számomra teljesen új és más világgal. Már ekkor hozzászoktam, hogy tiszteljem, becsüljem a más nyelven beszélőt és másként gondolkodót, függetlenül attól, hogy magyar, román, ruszin, cipszer, zsidó vagy német. Mi, magyarok már ekkor is kisebbségben éltünk ezen a gyönyörű vidéken.

– Néhány év elteltével az ifjú pap – akkori szóhasználattal élve – Nyugat-Németországba disszidált.

– Sohasem voltam disszidens. Német származásomra való tekintettel Németországban hazatelepülőként (Spätaussiedler) fogadtak. 1979-ben elhagytam a szülőföldemet, majd beiratkoztam a jezsuiták egyetemére Frankfurtban és Innsbruckban. Itt szereztem meg a magiszteri, majd a doktori diplomát. Aztán két évig Münchenben szolgáltam egy német plébánián, majd 1984-ben megbíztak a magyar misszió vezetésével. 2002. január 1-jétől németországi főlelkész, a német püspöki kar magyar delegátusa lettem. Közben 1996-ban Miklósházy püspök kinevezett személyes európai megbízottjának. 2007-ben aztán XVI. Benedek pápa nevezett ki esztergom–budapesti segédpüspöknek, és Erdő Péter bíboros püspökké szentelt Esztergomban. Azóta mint az MKPK tagja és megbízottja Mindszenty József bíboroshoz hasonlóan és az ő szellemében járom a világot, hogy szolgálatommal is megerősítsem a külföldi szétszórtságban élő honfitársaink hitét és ragaszkodását őseink örökségéhez.

– Hazatért… Milyen érzés itthon lenni? Milyenek az első benyomásai?

– Lassan kezdem „beleélni” magam a magyar társadalomba és egyházi életbe. A váltás nem könnyű, de azért, persze, nem okoz komolyabb gondot, sem „kulturális sokkot”, hiszen itthon vagyok. Ugyanakkor a hazatérés teljes átállást kíván tőlem. Itthon minden más, mint Németországban: másként élünk, dolgozunk és gondolkodunk. Amíg látogatóba jöttem, ezt nemigen vettem észre, de most, hogy itthon élek, már annál inkább feltűnik. Mégis örömmel jöttem haza, hogy most már itthonról folytassam eddigi szolgálatomat: Isten, egyházam és népem szolgálatát.

Fotó: Cser István