Telt-múlt az idő. A karácsonyfa alatt egyre kevesebben gyűltek össze, háború, betegség, a múló, változó idő szétszórta a valamikori gyerekeket látható és láthatatlan birodalmakban. A kis csengettyűnek egyre ritkábban volt módja csilingelni, míg egy napon végleg elhallgatott. Attól kezdve hiába rázták, hiába ütögették, néma maradt. Végül aztán felkerült a többi limlom közé a polcra. Éjjelente, amikor csak az óra ketyegését, a bácsi horkolását és az utca éjjel sem szűnő forgalmát lehetett hallani, a csengettyű sokszor próbálta emlékezetébe idézni, hogyan is volt az a dal, amire úgy, de úgy tudott táncolni, hogy a csilingelésétől mindenkinek mosolyogni, nevetni támadt kedve, de hiába.
Újra eljött a tél. A pocsolyák fenékig befagytak, és éjszakánként a csillagok versenyt szikráztak a háztetőket fedő hóval. Egyik éjjel olyan erős, jeges szél fújt, hogy kicsapta a szoba ablakát, ahol az öreg könyvespolc állt, és egy didergő cinkét sodort be az ablakpárkányról. A cinke egy darabig mozdulatlanul feküdt, de a fűtött szobában hamar magához tért. Kíváncsian felröppent a polcra, csőrével megcsipkedte a dobozkákat, képeket, terítőcskéket, majd megállt a csengettyű előtt, és ütögetni kezdte, de az nem szólalt meg. Végül csőrébe csippentette a pici fogantyút, és már repültek is ki az ablakon.
Lassan hajnalodni kezdett. Villamosok csilingeltek – a csengő utánozni próbálta őket, de hiába. Autók és buszok dudáltak, szirénák sivítottak, rosszul parkoló kocsik riasztója rikácsolt. A csengő minden hangra megpróbált táncolni, de nem sikerült. Óvatosan elrepültek egy varjúcsapat mellett, az óriási fekete madarak károgásától szinte megsüketültek, de a csengő néma maradt.
Reggel lett. Kinyitottak a boltok. Az üzletekből százféle zene szűrődött ki, a pénztárgépek versenyt csilingeltek. Az utcán karácsonyfadíszeket, csillagszórót, ezerféle apróságot árultak, zenélő játékokat, amelyek karácsonyi dalokat csipogtak. A csengő reménykedve hallgatta, némelyik olyan ismerősnek tűnt – de táncolnia és csilingelnie így sem sikerült.
A cinke lassan elfáradt. Csendesebb utcák felé repültek, míg végül egy fakerítéses udvaron, egy hinta mellett – véletlenül-e vagy szándékosan – kiejtette csőréből a kis csengettyűt. A csengő belesüppedt a hóba.
Kisvártatva gyerekek futottak ki a házból, hógolyózni kezdtek, kiabáltak. Az egyik kislány, ahogy épp lehajolt újabb hógolyót gyúrni, észrevette a hóban megbújó csengőcskét. Kíváncsian megrázta, ám a csengő most is néma maradt.
– Figyeeeelj, most úgyis eltalállak! – süvítette az egyik gyerek, mire a kislány gyorsan a zsebébe süllyesztette a csengőt, és villámgyorsan elhajolt a hógolyó elől.
A csengő kucorgott a koromsötét zsebben. Lassan elmaradtak a gyerekhangok, ajtó csukódott, utcazajok szűrődtek be hozzá, villanycsengő berregett, ismét ajtó csukódott, végül csönd lett és meleg.
– És nézd, ezt találtam ma az oviban! – hallotta a csengettyű, miközben a kislány keze kiemelte a zsebből. – Csak sajnos nem szól.
Játékok közé került. A szobában egy másik gyerek is volt, valamivel idősebb, mint a kislány, aki odahozta. A két gyerek hamarosan belemerült a játékba. Azt sem vették észre, hogy játék közben dudorásznak. A csengő kimondhatatlanul izgatott lett, ahogy ezt hallotta, és érezte, hogy valami mintha megmozdítaná belül.
– Anya, elénekeljem, mit tanultunk az oviban? – kérdezte a kislány, és már rá is kezdett egy karácsonyi dalra.
– Neem, én akarom, mi is tanultuk ezt! – vágott közbe a kisfiú.
– Hé, hé, hé! Össze ne vesszetek rajta! Énekeljétek mind a ketten! – szerelte le a kezdődő veszekedést az anyukájuk.
A két gyerek kórusban fújta egyik dalt a másik után. A csengő gyönyörűnek hallotta a hangjukat, és kopott rézszoknyáján remegés futott végig.
– De régen hallottam ezeket a dalokat! Még a nagymamám énekelte őket, amikor kicsi voltam – mondta a gyerekek apukája, aki közben bejött a szobába.
– Milyen régen nem jártunk már náluk.
– Te, tudod, mire gondoltam? Legfőbb ideje lenne elvinni hozzájuk a gyerekeket. Lehet, hogy akkor végre anyádék is eljönnének velünk. Menjünk át idén karácsonykor, jó?
Este, amikor a csengő felkerült a polcra a kislány játékai közé, igyekezett felidézni magában az éneket, és nagyon óvatosan, halkan megpróbált táncolni.
És halvány csilingelés szaladt ki belőle, ezüstösen, fényesen, mint régen.
