„A család a Szentháromság ikonja”

Az irgalom alapvetően nem pszichológiai fogalom, ám szorosan összefügg alapvető lélektani kérdésekkel. Például azzal: tudom-e a másikat önmagáért szeretni, és nem a teljesítményéért díjazni? A társamra mint formálódó emberre tekintek, vagy „készre csomagolt jutalmam” követelem tőle? Már e példákból is kiderül, hogy az irgalmasság fogalmának nem csupán a bűnnel kapcsolatban van létjogosultsága.  Az irgalmasságnak át kell hatnia a családok és a társadalom működését. „Borzasztó az a közösség, amelynek irgalmatlan a légköre. A család tulajdonképpen a Szentháromság ikonja. Az irgalmasság pedig a szentháromságos Isten odafordulása az emberhez, amelyet Krisztus testesít meg. Ezért egyetlen mondatban összefoglalható a feladatunk: úgy kell szeretnünk a családtagjainkat, ahogyan Jézus Krisztus szereti őket” – fogalmazott Papp Miklós. Irgalom és elvárás pedig úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy ha a másik ember nem felel meg az elvárásainknak, gyakran megesik, hogy irgalmatlanok leszünk vele szemben. Belső követelményeinknek – azaz elvárásainknak – két nagy típusa van: az egyik a morális alapon rendeződő elvárások csoportja, a másik kategóriába pedig a szubjektív elvárásainkat soroljuk. Ezek megjelennek a házasságkötéskor is: a férfiban és a nőben különféle kritériumok, feltételek rögzülnek a másikat, illetve a kapcsolatot illetően. Ezek leg­gyakrabban nemi, temperamentumbeli vagy a származási családból hozott minták mentén alakulnak ki.  Idekapcsolódik az a működés is, amelynek lényege, hogy azt gondoljuk, a házastársunk felel a boldogságunkért. Eddig a „diagnózis”. De mit kezdjünk a már létező – kimondott vagy kimondatlan – elvárásainkkal?
A szakemberek előadásából az derült ki: a legfontosabb, hogy megfogalmazzuk, tudatosítsuk a bennünk lévő elvárásokat. Hiszen, ahogy mondani szoktuk, „senki nem gondolatolvasó”. El kell különíteni a reális és az irreális elvárásokat, mert mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyeken már nem fog tudni változtatni. Nagyon fontos az is, hogy tudjunk kérni a házastársunktól.  A kérés abban különbözik a helyette gyakran alkalmazott követeléstől, hogy szabadon hagyjuk a másikat a tekintetben, teljesíti-e a kérésünket, vagy sem. Jó tudatában lennünk annak is, hogy a másik ember különbözősége erőforrása lehet a családi életnek. Papp Miklós a saját példáját említette : „A feleségem hirtelenebb természetű nálam. Mára megtanultam ezt elfogadni, sőt erőt is merítek ebből a különbözőségből. Csodálni kell a házastársunk másságát. A különbözőség a Szentháromság alapja is: egy Istenben három személy van. A színesség, változatosság isteni tulajdonság.”

Elvárásaink és a család

Nemcsak a társunkkal, hanem a gyerekeinkkel szemben is vannak elvárásaink, leggyak­rabban a temperamentumukkal és a teljesítményükkel kapcsolatban. Gyakran előfordul, hogy ha az utódok nem felelnek meg a szülők támasztotta követelményeknek, akkor az édesanyák, édesapák személyük elleni sértésként élik meg ezt. A kisgyermekkori dackorszak vagy a kamaszkor idején, illetve ha generációs különbségeket tapasztalnak, a szülők gyakran fogalmaznak meg elvárásokat a gyerekeik felé. Holott „ha egy kamaszkorú gyermek dacosan viselkedik a szüleivel, az csupán azt jelenti, hogy egészségesen fejlődik. Nem többet és nem kevesebbet” – mondta Somogyiné Petik Krisztina. A gyerekeket természetesen nem szükséges bálványozni, elég, ha neveljük őket, A harmonikus családi légkör érdekében jó, ha több időt töltünk a házastársunkkal és a gyerekeinkkel kötetlen, felhőtlen együttlétben. Az oldott, harmonikus kapcsolatokban benne van az irgalom lelkülete is. Szülőként ezenkívül tudomásul kell vennünk azt is, hogy a gyerekeinknek is „szabad hibázni” és „másnak lenni”. Aki folyton beleköt a gyerekébe, csak azt éri el, hogy annak egyre kevesebb kedve lesz otthon lenni.  „Csodálni kell a következő generációt. Értékelni azt, hogy a fiatalok új szempontokat és irányokat jelölnek ki a társadalom számára.” A pszichológia a nagycsaládon belül úgynevezett családi alrendszereket különböztet meg. Ilyenek például a szűk családok, az unokák vagy a nagyszülők alrendszerei. Gyakran előfordul a tágabb családon belül, hogy a felnőtt testvérek elvárásokkal tekintenek egymás családjai felé is, és nemritkán a „beházasodott felet” hibáztatják valamiért. Ehelyett inkább tisztelnünk kellene a másik család, családtag határait, és nem lenne szabad beleszólnunk egy-egy alrendszer életébe. Egyúttal pedig védenünk kell a saját kiscsaládunk önállóságát. Ám az sem szerencsés, ha nem veszünk részt a nagycsalád közösségében. Ugyanez vonatkozik a baráti társaságra, amelyet magunk választunk, és amely legalább olyan fontos, mint a családi viszonyok. Saját érdekünk, hogy családjainkkal tágabb közösséghez is tartozzunk.

Irgalom és önmagunk

Az ember gyakran önmagával szemben is irgalmatlan. Az önmagunk iránti szeretet alapjának Isten irgalmas felénk fordulását kell tekintenünk. Aki önmagával szemben irgalmatlan, az másokkal szemben is az. Nem a tökéletességre és a hibátlanságra kell törekednünk, hanem arra, hogy képesek legyünk együttműködni a teremtő Istennel. Az irgalmas lelkületű ember önértékelése egészséges. A túl alacsony és a túl magas önértékelés egyaránt problémák forrása. Aki alulértékeli önmagát, az könnyen eshet abba a hibába, hogy túlzottan kapaszkodik a másikba, illetve nem tud igazán bensőséges kapcsolatot létesíteni senkivel. Aki pedig túlságosan elnéző önmagával szemben, annak nehéz elfogadnia a többi ember visszajelzéseit. Így elzárja magát a fejlődés lehetőségétől, és viselkedése könnyen uralkodóvá válhat a családon belül. Ezért a krisztusi szeretet példáját követve szeretettel kell gondolkodnunk önmagunkról, és akár betegen, bűnösen is szeretnünk kell magunkat. A szeretet útjába azonban nagyon gyakran a különféle okokból megélt bűntudat áll. Ha hibáztunk, érezhetünk úgynevezett racionális vagy hétköznapi bűntudatot. A ki nem bontakoztatott, elszalasztott lehetőségek okán pedig egzisztenciális bűntudat keletkezhet bennünk. De létezik irracionális bűntudat is, amikor az érzésnek nincs valós alapja. Ilyenkor az ember állandósult bűntudattal él, szorongással, amely a jövőről alkotott képet is áthatja. Ennek okai leggyakrabban a kisgyermekkorban keresendők (túlságosan merev vallásos nevelés, torz istenkép, a hibák, vétkek túlzott szülői megtorlása).
Manapság mindannyiunk közvetlen környezetében előfordulnak zátonyra futott házasságok, szétszakadt családok. Az érintettek életében bekövetkezett törés tagadhatatlan, de azt is tudatosítani kell, hogy az ember a krízisek idején sem „esik ki” a szentháromságos Isten folyamatos vonzásából. Problémák, tragédiák idején még nagyobb szükség van az irgalomra.  „Mert mindig van tovább, minden helyzetből talpra lehet állni és új termést hozni. Az irgalom ugyanakkor mind­ezek fényében sem támogatja a bűnt, semmiképp sem jelent »jámbor tűrést«, hanem a jobb jövőért van” – mondta Papp Miklós. Családjaink irgalmas lelkületét segíti, ha erősítjük az összetartozás tudatát, ha időről időre tudatosítjuk, milyen gyakran szorulunk magunk is a másik irgalmára. Jótékony hatású az is, ha a családban a másik jó tulajdonságaira figyelünk, és nem a hibáit hánytorgatjuk fel szüntelen. Ha vétettünk, meg kell tanulnunk bocsánatot kérni. Ha pedig nem történt „morális bűn”, akkor is kiengesztelődve kell folytatnunk az életünket. Papp Miklós gondolatával élve: „A keresztfa az irgalom fája. Krisztus leszállt értünk a pokolra, hogy a legmélyebben lévő ember kezét is megfogja, és a fény