A Bodzás-árok mentén

Az árok mellett elfonnyadt ugyan a csalán, de csípni azért a nadrágon keresztül is tudott. A helyenként vaddisznóktól feltúrt legelő felett fehérlepkék és boglárkák repkedtek, sáskák ugrottak nagyokat, ha pedig néha felrepültek, a szél méterekre sodorta őket. A fűben petékkel teli potrohát nehezen vonszoló imádkozó sáska mászott kényelmes lassúsággal, a távolban egerészölyv szitált. Egy helyben lebegve kémlelt maga alá, majd odébb repült, és újra próbálkozott, de amíg figyeltem, nem sikerült zsákmányt ejtenie.


A domboldalon telkesítettek, hétvégi házak épültek, az egyik udvaron baromfiakat tartanak. Először libák gágogását hallottam, később megtojhatott egy tyúk, mert hangos kotkodácsolásba kezdett. Időnként megálltam, és megfújtam a fülemülesípot, de hiába hívogattam, válasz nem érkezett. Korábban szeptember közepéig gyűrűztük itt a vonuló fülemüléket, idén talán a nagy hőség és szárazság ösztönözte őket korábbi indulásra. Fülemülesípom most „téli álomba” szenderül egy fiók mélyén, s csak április elején ébresztem újra.

Közvetlenül előttem vadgerle szállt ki az árokból, szegényt valószínűleg ivás közben zavartam meg. Nézegettem a növényeket. Kék már a kökény bogyója, piros a galagonya és a vadrózsa termése, s a túlsó parton ott áll az a nagy diófa, amelyet a csőréből ügyetlenül kiejtett dióval egy varjú ültethetett el sok évvel ezelőtt. A legelőn tejoltó galaj, cickafark, közönséges aszat és katáng virított, a fű között szerényen megbújva fehérlettek az apró szulák virágai. Nagy sárga mezőt képezett a kanadai aranyvessző, de sajnos láttam jó néhány virágzó parlagfüvet is. A bokrokat helyenként teljesen beborították az iszalag, a komló és a vadszőlő indái. Utóbbi levelei még zöldek, pazar égővörös színüket csak később kapják meg. A buszvégállomás felé szajkót hallottam, vörös vércse szállt át, egy kis fácskán zöldike ült. Sokat jártam, de keveset láttam, a hiányt csak a Bodzásárok gazdag őszi madárvilágáról őrzött emlékek pótolták.

Fotó: Bécsy László