A beteljesült idő 3. rész

Az első mérhető, kronometrikus (!) valóság, míg a második az ebben olykor feltáruló értelmesség, „a nem múló pillanat”, amely lehet boldog pillanat (például a szerelem örökkévalóság-íze), de lehet nyomasztó szenvedésmozzanat is (egy „időtlen ideje” nem múló fájdalom). A Szentírás mindkét fogalmat ismeri: a kronosz az emberi létezés lineáris, fizikai ideje, míg a kairosszal azt az időt jelzi a Biblia, amikor az „időn kívüli Isten” belép az ember idejébe, hogy üdvözítse őt, hogy kegyelmet adjon neki „az idő partvonalán kívülről”. A kairosz az Istennel való találkozás ideje a kronoszban, vagyis az üdvösség ideje. A Bibliában a kronosz és a kairosz egymástól el nem választhatók.


A hívő ember tudhatja ezt, ezért nem szükségszerű, hogy az idő (a kronometrikus sorsszerűség) rabja legyen, sőt, nem is szabad azzá válnia. Hiszünk Jézusban, neki adtuk az életünket (annak idejét is!), Jézusban pedig beteljesült mind a kronosz, mind a kairosz. Az idő csak és kizárólag őróla szól. „Amikor elérkezett az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4, 4). Az itt említett „kronosz teljessége” Jézusban van: neki is volt ideje mint valóságos embernek: ő is volt negyvennapos csecsemő, tizenkét éves gyermek. Az emberiség múló idejébe kitörölhetetlenül bekapcsolódott, sőt, megtestesülése óta a kronoszt nem lehet tőle elvonatkoztatni. Ugyanakkor ő Isten végső, örök üdvözítő „belépése” az ember idejébe. Az Atya benne határozta el, hogy „a kairosz teljességében összefog mindent” (Ef 1,10): rajta kívül e történelem egyetlen, egyszer véget érő idejében nincs más Üdvözítő, csak ő. A liturgia az ő műve, ahogyan Szent Benedek írja Regulájában. Így a liturgia időfelfogása Jézusnak a benne beteljesült kronosza és kairosza, egyetlen egységben – ahogyan az előző hetekben láthattuk.