A benső hang – Takács Klára emlékére
Fotó: Operaház-archívum

 

Kedveltem a felvételeit, különösen a Sába királynője, A láng és a Nerone világpremier-lemezeit. Viszonylag rövidre szabott pályafutása alatt itthon a nyolcvanas években meglehetősen sok felvétel készült a közreműködésével. Világjáró művész volt, többek között a New York-i Metropolitanben és a Buenos Aires-i Teatro Colónban is fellépett. Aztán egy operaházi nézeteltérés miatt megszakadt a karrierje, s szinte teljesen eltűnt a hazai kulturális életből. Elfelejtették. Neve ezután legfeljebb a Hungaroton-disz­kog­rá­fiákban tűnt föl. A „törésből” fakadó mellőzést a korán visszavonulni kényszerült művészek melankóliájával viselte. Amikor 2014-ben megkapta kései Kossuth-díját, „hivatalból”, újságíróként kerestem telefonon. Vonakodva ugyan, de összefoglalta akkori művészi hitvallását. Végül mégsem akarta, hogy megjelenjen az Opera magazinban. Halálhíréről értesülve most újraolvastam a félretett szöveget. Döbbenetes, hogy pályafutásának végső lezárása után tizenhárom évvel még mindig a titkot kutatta. Nem a szerepeiről, nagy partnereiről vagy a sikereiről szólt. Nem tudott, nem akart a múlt megváltoztathatatlan konkrétumairól beszélni, inkább hivatása lényegén töprengett. Egykori operaénekesként a benső hangról elmélkedett. Így most saját szavaival búcsúzunk tőle:
„Egész életemet végigkísérte a tanulás, a lelki, szellemi szabadság fontossága, a szépség iránti fogékonyság, ami már önmagában az alkotás része. Az éneklésem mindig a lelkem izgalmas újjászületése volt, vakmerő módon pozitív és negatív kifejezőkészségének a színtere.
A magam iránti művészi kérlelhetetlenség, a harcaim, amelyeket elszántan vívtam és vívok a szívemben, Istenhez küldött fohászaim és kétségeim segítettek – érzékeny és tudatos minőségben – megtartani a pályámon.
Amire nem tudtam meg a választ, s még most is keresem, hogy mi teremt remeket: tudás vagy ihlet, tudatosság vagy őszinteség? Tapasztalataim szerint a zenét legjobban ösztönösséggel lehet megközelíteni, amelynek közvetítésében aztán segít a tudatosság. Lényegi kérdés számomra, hogy mi az, ami a remeket létrehozza, és azonnal felismerhetővé teszi. Valójában mindig ez a gondolat, »feladat« foglalkoztatott. Igazán ennek akartam »megfelelni«.
A világ ma tele van nagyszerű mesterekkel, kiválóan helytálló, remekül éneklő előadókkal… – de kevés hangnak van igazán titka, titokzatossága. Az éneklésnél, ebben a hivatásban pedig szerintem a legfontosabb a hangszín és a lélek gazdagsága. Ami ezen keresztül eljut a hallgatóhoz, azt érezni-érteni lehet, leírni nem. Utolérhetetlen és megfoghatatlan, mert a mondanivaló mindig más-más lélekállapotból születik meg. A könnyed, gond nélküli éneklés még csak a kezdet…
A tehetség szerintem égi jelenség; nagyon kevés van belőle. Valójában ők, az égiek bűvölik el az embert, és örökre fogva tartják bennünk a rájuk való emlékezést.”